Miért van az, hogy a gyerekek szeretik, amikor fotózzák őket?
És miért van az, hogy mire felnőttek leszünk, reflexből emeljük a kezünket az arcunk elé, amikor valaki kezében fényképezőgépet vagy telefont látunk?
Mi történik velünk vagy bennünk húsz év alatt, hogy a nyíltságunk és természetességünk átvált egy erős zárkózottságba?
Szerintem ennek sok oka van, boncolgatok most néhányat...
Arra már nem emlékszem, hogy kisgyerekként szerettem-e, amikor fotóznak, de arra igen, hogy volt egy fotós bácsi, aki időnként eljött hozzánk, és készített egy-egy sorozatot rólam. Álltam az íróasztalon, mert az volt a rögtönzött stúdió, és a falon lévő poszter volt a háttér. ( kerestem ezt a fotót, de nem találtam meg)
Aztán a következő snitt az, hogy felnőtt vagyok, és nem szeretem, amikor meglátom a fényképezőgépet, ami rám irányul. Amikor igazolványképet kellett csináltatnom, már konkrétan ráfeszültem a dologra, és nyilván szörnyű lett az erdemény is, ami mondjuk egy személyi igazolványba került. És amikor valamiért elő kellett vennem az okmányt, igyekeztem úgy intézni, hogy a képet ne is lássam, mert szörnyű volt. Az maradt meg bennem, minden alkalommal, amikor a fotós beállított, hogy olyan merev az egész helyzet. Ide nézz, kicsit balra a fejet, kicsit lejjebb a fejet, húzd ki magad, mosolyogj!
Mosolyogj!
Ez a leglehangolóbb felszólítás, ami csak létezhet, ugyanis, parancsra nem lehet természetes mosollyal reagálni. Legyél vidám! Legyél bájos, legyél merész, legyél kacér! Ilyen nincs! Ez nem így működik! Ez úgy működik, hogy tudom mi a célja a sorozatnak. Üzleti, magán, bármi lehet. Nyilván az üzleti fotókon nem vigyorog telibe az ügyfelem, de amikor azt szeretném, hogy mosolyogjon, bedobok egy poént, és lövök. Spontán poén, spontán mosolyt vált ki. Amikor pedig magán célra készül a sorozat, ott lehet mókázni és lehetünk komolyak is. Az én dolgom az, hogy értsem és tudjam, hogyan bánjak az ügyfeleim lelkével és érzelmeivel.
Rengeteg kisgyrereket, rengeteg felnőttet fotóztam az elmúlt sok évben. Fotóztam úgy, hogy tudta az alanyom, hogy róla készül az adott kép, és fotóztam úgy, hogy lövése sem volt, őt figyeli a gépem. Amióta pedig a telefonokban van fényképezőgép magamat is fotózom, mert meg kellett ismernem az arcaimat. Milliónyi képem van, de ezeket szinte csak magamnak készítem, azért, hogy lássam az igazi arcaimat. Milyen amikor pofát vágok, milyen amikor fáradt vagyok, milyen amikor jól érzem magam, milyen amikor szomorú vagyok, és lehet-e rólam jó képet készíteni? Sokáig én is azt hittem, hogy nincs jó fénykép arcom, és sosem lesz olyan fotóm, amire azt mondom, hogy ezt de nagyon szeretem, ez annyira én vagyok! Az elmúlt 10! évben egyetlen olyan sorozat készült rólam, amivel elégedett voltam, Lívi barátnőm készítette, és a mai napig használom azokat a fotókat. Lívinek ugyanolyan érzéke van hozzá, mint nekem. De azóta se találkoztam hasonló fotóssal, pedig biztosan van, csak nagyon kevés!
Tapasztalatom szerint az a fő ok, hogy az esetek többségében, amikor pl egy baráti társaságban vagyunk, vagy egy céges csapatéípítőn, az, aki lövöldöz a gépével vagy telefonjával, nem figyel! Csak lövöldözik! Készül egy halom olyan fotó, amin éppen teli szájjal vihogunk, vagy eszünk és ezért grimaszolunk, vadul mesélünk valamit és eltorzul az arcunk, és még sorolhatnám. A lényeg itt az, hogy lövöldözés áldozatai lettünk. Visszanézzük a fotókat és szörnyülködünk, hogy basszus, ez nem én vagyok! Hogy nézek ki, úristen! És ezzel máris elindul a zárkózottsági folyamat.
Miután életünk során a legtöbb alakalommal olyan ember készít rólunk képet, aki nem ért hozzá, ezekeből a képekből van a legtöbb, nem csoda, ha elkönyveljük, hogy rólunk nem lehet jó képeket készíteni. Nem vagyunk szépek, nem vagyunk fotogének, az csak egy modellnek megy, nekünk nem! Szépen kialakul bennünk a gátlásosság, és beívódott a bőrünk alá, hogy meneküljünk a gép elől.
Ezek után nem csoda, hogy kevesen érzenek vágyat arra, hogy készíttessenek magukról egy fotósorozatot. Sok éves fotós pályafutásom alatt, legalább ezerszer hallottam azt, hogy Nóri, lécci engem ne fotózz! Sokáig személyes bántásnak éreztem ezt, aztán a citromból szépen lassan készítettem limonádét úgy, hogy aki megkért, ne fotózzam, mégiscsak megtettem, de úgy, hogy ő nem vette észre. Kihívásnak éreztem, hogy megmutassam, mennyire jó fotóarca van, szinte mindenkinek.
Önbizalom! Ha azt gondoljuk magunkról, hogy nem vagyunk szépek, egyediek, vozók, az minden mozdulatunkra kihat, MINDIG! És amikor én megmutatom az embereknek az igazi szépségüket, azonnal kinyílnak, méghozzá nem öt percre, hanem tartósan. A hitnek itt is hatalmas ereje van. Ha azt hiszem, nem vagyok szép és nem vagyok természetes, akkor mindíg minden helyzetben úgy is fogok viselkedni. Amikor pedig tudom, hogy természetes vagyok, akkor elhiszem végre, hogy önmagam vagyok, és ez is kihat minden egyes mozdulatomra.
Most pedig nagyon kritukus leszek
Nagyon sok portrésorozatot láttam már az elmúlt évek alatt más fotósoktól, és sok olyan emberrel beszélgettem, aki készíttetett magáról stúdióban sorozatot.
Van olyan kedves ismerősöm, aki 3 hét különbséggel két stúdióban fordult meg, és a két sorozat köszönőviszonyban sincs egymással. Az első sorozaton a fotós pont azokat az arcokat fotózta, ami nem előnyös, sőt, nagyon előnytelen volt. Az ismerősöm ezt jelezte is a fotósnak, hogy nem tetszenek a képek. A fotós pedig megsértődött. Majd pár héttel később egy másik stúdióban egy másik fotós pár perc alatt olyan képeket készített, hogy az ismerősöm úszott a boldogságban, mert a saját igazi arcát látta viszont a képeken. Nem agyon retusálva, nem agyon effektezve, hanem a természetes arcot adta vissza, és az önbizalmát is!
Milliónyi olyan fotós van, aki csak lő és lő, és nem figyeli az adott arcot, nem hangolódik rá az ügyfelére. Ha nem kapcsolódunk össze egymással és nem figyelek, én is sablon szar képeket csinálnék. De én eleve tudom, hogy milyen érzés, ha valaki nem szereti a fotózást, és azt is tudom milyen érzés, amikor olyan képet látok magamról, ami én vagyok. Ezért tudom az ügyfeleim számára a legjobbat kihozni. Ha a fotós énem és az emberi énem egyszerre működik, azaz ösztönből és figyelemből fotózok, csodákat alkotunk.
Egy rossz fotóval borzasztóan el lehet venni valaki önbizalmát, és egy jó fotóval szárnyakat lehet adni. Ezért is szoktam mondani, hogy egy jó fotósorozat felér egy terápiával.
Kovács Nóra
Norapicture
