Saját bloglista

  • Energiák - Az emberek folyamatosan változnak. Vannak, akik ezeket a változásokat látják és érzik, és vannak, akik nem. Biztosan hallottad már sok embertől, hogy én az...
    4 éve

2019. november 29., péntek

Úgy fotózunk, hogy az élmény legyen

Az utóbbi napokban többen kérdeztétek tőlem, hogy vállalok-e családi fotózást, vagy olyan sorozatot, amiért nem kell műterembe menni és mások előtt feszengeni? 


Persze, szívesen vállalok. Ezeket szeretem a legjobban. Saját közegben, egy játszóházban, vagy egy séta alkalmával sokkal természetesebb fotókat lehet készíteni. Egy romos, ám nagyon hangulatos épületben zavartalanul lehet egyedi képeket lőni.  

A férfiak többségét nem lehet rávenni egy műtermi fotózásra, de az otthon biztonságában és melegében már ők is feloldódnak, akárcsak a gyerekek. Szívesen megyek házhoz vagy egy megbeszélt kedvelt helyre, és lövöldözünk kötöttségek nélkül. 


Egy 1,5-2 órás fotózás alatt bőven készül annyi kép, amiből lehet válogatni családi albumba, karácsonyra a nagyszülőknek és persze előhívatni is egy szép keretbe, hogy új dísze legyen az otthonnak.

Nem rajong azért mindenki, amikor fotózzák, én sem. Ezért tudom azt, hogy milyen érzés, rossz! Nagyon rossz. De  több mint 20 év fotós tapasztalata alapján azt is tudom, hogy mindenkiről lehet olyan fotókat készíteni, ami a valódi arcot és lelkivilágot adja vissza. Ehhez ad segítséget az, hogy otthon vagy egy megszokott, ismert közegben fotózunk. Nálam nincs beállítás, úgy fotózok, mintha ott se lennék. A pillanatot keresem, és meg is szoktam találni.

Amikor valakiről (végre!) készül egy olyan fotó, amin szívesen látja viszont magát és azt mondja, igen, ez az én arcom, ez vagyok én, azt tekinthetjük terápiának is. Aki egyszer csak magát látja viszont egy fotón, nem fogja zavarni, ha máskor is fotózzák. Önértékelés növeléshez kiváló, tapasztaltam  már sokszor, jó érzés, nagyon!

Az elkészült sorozatot először a megrendelő látja és utána osztok meg belőlük én is néhányat, de csak néhányat. 

Elsősorban Veszprém megyében dolgozom, de fotóztam már az ország legtávolabbi szegletében is! :) 

Időpontot tudsz velem egyeztetni https://www.facebook.com/norapictures/ messengeren vagy e-mailben: norapicture@gmail.com.


A készült fotókat (50-100 db) eredeti méretben, retusálva készítem el, adathordozóra, vagy E-mailben. Foglalj időpontot minél előbb!



NoraSm 

A poszt nyilvános, tehát bárki megoszthatja az ismerőseivel! Szép napot mindenkinek!   Nóri 


































2019. november 24., vasárnap

A testünk mindig jelez, amikor nem vagyunk összhangban önmagunkkal

Embere válogatja, hogy kinél mikor, de egyre többen érzik, észlelik a testük által adott jeleket.

Nagyon érzékeny műszer vagyunk, csak senki nem tanította meg nekünk az iskolában, hogyan használjuk, és hogyan lehetünk vele összhangban. Összhangban lenni a testünkkel elengedhetetlen! Benne élünk, ő az otthonunk, vele vagyunk a nap minden egyes percében, akkor is, amikor alszunk. Nem tanítanak meg minket arra, hogyan vigyázzunk rá, mire figyeljünk, és hogyan üzen a testünk. Arra pedig végképp nem tanít senki, hogy a legjobb útmutatónk.

Az életünk során átélt élmények és kudarcok, pofonok, sikerek, betegségek tanítanak meg minket arra, hogy a figyelmünket fordítsuk befelé, és ha a testesünk egy elhangzott mondatra vagy kérdésre feszültséggel válaszol, akkor az a dolog a mi számunkra biztosan nem jó.

A legtöbb ember nem mer nemet mondani senkinek semmire, miközben pedig belül olyan feszültség tombol, hogy törni zúzni tudna. Ezek már ordító jelek, mégsem hallgat rá a legtöbb ember.

Nekem is át kellett élnem több betegséget vagy rossz egészségügyi állapotot, műtétet, hogy felfogjam a testem nem játék! Húszévesen még lehetett napi 3-4 órás alvásokkal hónapokig létezni, dolgozni és pörögni, de harmincöt éves kor felett ez nem fog működni. Nem tudod megerőszakolni a testedet, mert kinyírod!

Tíz évvel ezelőtt még nem sokan értették, ma már mindenki tényként kezeli, hogy minden betegség oka a stressz, a félelem, az elfojtott feszültség, indulat, ki nem mondott fájdalom, harag és düh.


Ha valaki egyszer csak felcsattan kiabál, ordibál, majd utána megnyugszik, az ellenszenvet vált ki a közegből. Holott ő teszi jól! Megszabadult a feszültségtől, és már tud is tovább lépni.

Amikor pedig egy katasztrófát, valakinek az elvesztését, egy rohadék betegséget is csendben és (látszólagos) fájdalom nélkül tűr és visel el az ember, akkor előbb utóbb beteg lesz. Először a lelke lesz beteg, és utána a teste is.

Miért fojtunk magunkba annyi fájdalmat, kínt, gyötrelmet, szenvedést? Miért érezzük és gondoljuk úgy, hogy ezt így illik? Miért szakadunk bele abba, hogy eljátsszuk, minden rendben van, amikor belül olyan pokoli háború dúl, ami ki fog fakadni belőlünk abban a pillanatban, amikor kettő kibaszott percre egyedül maradunk fizikailag. Fizikailag egyedül vagyunk, és a szörnyű gondolatok, képek, filmek máris betódulnak a fejünkbe és a szívünkbe. Ülünk az autóban a piros lápánál, megszólal a rádióban egy zene, és eltörik a mécses! A feszültség megtalálja a lehetőséget arra, hogy kiszakadjon belőlünk. És amikor nem tudunk már tovább uralkodni magunkon, és kitör belőlünk a sírás, akkor jövünk rá, hogy mennyire fölösleges elfojtani a fájdalmakat.

Nem kell erősnek látszanom senki kedvéért, amikor fájdalmat érzek. Nem kell színjátékot játszanom, hogy velem minden rendben van, amikor kerülöm a tükröt, mert a húsz évvel öregebb arcomat látom. Nem kell kerülnöm beszélgetéseket, hogy egy szó vagy fél mondat hallatán egy pillanat alatt hervadjon le az arcomról az amúgy sem természetes mosoly.

Amikor a lelkivilágomban ráfeszülök valamire, jelez a test! Izzad a tenyerem, nem egyenletesen veszem a levegőt. Konkrétan elfelejtek levegőt venni és utána meg jönnek a nagy sóhajok. Remeg kezem, lábam, megfeszülnek a kezemben az izmok. Felborult az egyensúly. Nem véletlen, hogy a meditáció alapja a légzés. A testi lelki egyensúly megtartásához a legfontosabb az egyenletes levegővétel. Csak amikor kínod van, nem az jut eszedbe először hogy a legelővételre figyelj és nyugodj meg, hanem sokkot kapsz, padlót fogsz, kisebb pánikrohamaid vannak. Lepörögnek lelki szemeid előtt olyan képek amiket soha nem akartál látni. Fejben és lélekben egyszerre fogsz fel valamit, amiről legszívesebben tudomást sem akarnál venni, nemhogy veled megtörténjen, érintsen téged, vagy csak hatással legyen rád.


Azért kapunk időnként sokkot valamitől, hogy megtanuljuk a folyamatot? Hogy legközelebb, amikor ennél is nagyobb sokkot élünk meg, már tudjuk, hogy mi a felépülési folyamat?



Sokk
Azonnali helyzetmegoldás
Újabb sokk, mert felfogod, hogy mi történt körülötted
Brutális belső feszültség
Felrobbansz belül, ami utána testet ölt a külvilágban
Megengeded, hogy összeomolj és hagyod, hogy fájjon
Kisírtad magad és megszabadultál a feszültségtől
Mély levegő
A lelked megtisztult
Sétálsz egyet a friss levegőn, közben a légzésed is megnyugszik, egyenletessé vált
És visszatérsz az életbe a többiek közé
Még nem szívből jön a mosolyod, de már majdnem képes vagy újra bízni, szeretni, és haladni tovább.   



NoraSm


 Tetszett a bejegyzésem? Köszönöm, ha megosztod! :) 


Nézz be hozzám a facebookon is: https://www.facebook.com/norapictures/

Hogyan lettem Nóra című könyvemről itt olvashatsz: 

2019. november 23., szombat

A saját kuckó




Kuckó, fizikai és átvitt értelemeben egyaránt. Kuckó, ami egyet jelent az otthonnal, csak még meghittebb, még hangulatosabb, még biztonságosabb, sokkal több a szeretet, a napfény, a megértés, az őszinte beszélgetés akkor is, ha sírás lesz a vége, és akkor is ha nevetünk.




kuckó átvitt, vagy lelki értelemben a szívünkben, az elképzeléseinkben és lelkivilágunkban él. Sokkal színesebb és gazdagabb, mint a valóság. De ezek a szívünkben és lelki szemeink előtt megjelenő képkockák annyira erősek és élénkek, hogy képesek a valóságban is létrehozni a legotthonosabb kuckót.

Amikor a belső mozimon látom a kuckómat, bárhol lehetek, bármit csinálhatok, ha úgy érzem, hogy biztonságra vágyom, képzeletben máris ott tudok lenni. Vissza tudok húzódni a világ forgataga elől, akár csak két percre isMég a szemeimet sem kell becsuknom ahhoz, hogy lássam a képeket a kertemről, az ott nyíló illatozó virágokról, a kutyáimról, akik egymást kergetve élvezik a szabadságot és a jó időtKépzeletben hallom a madarak csicsergését, a kertben lévő tavacska vízesésének csobogását, a szellőt a bőrömön. A lelki kuckóban csak olyan személyek lehetnek, akiket nagyon szeretek. Ide idegen sosem léphetne be.

A lelki kuckó védelmet nyújt, biztonságos, meleg, napfényes, boldog, jó szándékú, önzetlen, támogató, segítőkész, bölcs, és végtelen szeretet lakozik itt.

A valóságos kuckó, amit lakásnak, vagy háznak hívunk, már valamivel nyilvánosabb. Ha a postás csenget, kénytelen vagy ajtót nyitni, hogy átvedd a leveledet. Amikor a szomszéd főzés közben jön rá, hogy elfogyott a liszt, hozzád csenget be, és te adsz neki lisztet. De erre az ajtóra nem írhatod ki, hogy kérem ne zavarjanak! Ehhez el kell menned egy szállodába, ott kiteheted az ajtórahogy kérem, ne zavarjanak!

A fizikai otthont nem tudod elzárni a külvilágtól, már ha egyáltalán szeretnéd. Sok olyan ember van, aki imádja, amikor átjáró ház van nála, és az a furcsa, ha csend van. Ám egyre többen vagyunk, akik a napi hajtás és munka után hazaérve a kuckójukbanyugalmat, békét, csendet, feltöltődést, finom vacsorát, forró fürdőt, egy jó könyvet vagy filmet szeretnének. Kiülni a kertbe esténként egy pohár borral, és csak nézni a csillagokat.
Vannak olyan emberek, akik számára a fizikai kuckó intimitása pont annyira fontos, mint a lelki kuckójuké. Miért kellene mindenkinek tudnia, hogy hol lakom, hova vonulok vissza, amikor pihenek, amikor főzök, írok, vagy kertészkedem. Nem leszek zárkózott ember attól, hogy időnként egy étteremben vagy kávézóban találkozom az ismerősökkel. Külföldön ez teljesen normális. Csak nagyon ritkán mennek egymás otthonába vendégségbe az emberek. Külföldön sokkal jobban tiszteletben tartják egymás magánszféráját.

Az otthonomat féltem és védem, hogy rossz energiák ne léphessenek be. Vigyázok arra, hogy a szeretetteljes légkör és energia mindig meglegyen. Tisztán tartom, karbantartom, szépítgetem, gyertyát gyújtok, vagy füstölőt és főzés közben megihatok egy pohár bort. Kényelmes ágyban hajtom álomra a fejemet és mosolyogva ébredek reggel. Tele vagyok friss energiával és alig várom, hogy a nap folyamán csupa eredményes dolgot tehessek, hogy este, amikor újra hazaérek a kuckómba, a nyugalom, biztonság és feltöltődés várjon újra és újra, minden egyes nap. 

NoraSm 

Tetszett a bejegyzés? Akkor köszönöm, ha megosztod! :) 

Nézz be hozzám a facebookon is: 

2019. november 19., kedd

Itt van az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem ...

Ezt írja Petőfi Sándor, én pedig elkövetek mindent, hogy tudjak azonosulni az ő gondolatival, mert én sajnos nem szeretem az őszt, ahogy a telet sem.

A tavaszt és a nyarat szeretem, és már július közepén kezdek megfeszülni, hogy rövidülnek a nappalok, hamarosan jönnek a hulló falevelek, a hideg nappalok és még hidegebb éjszakák. A korai sötétedéstől kiborulok, alig látok ki az autóm szélvédőjén, mert nap már sokkal alacsonyabb szögben süt, és elvakít folyamatosan. Napokig esik az eső, és úgy kell megerőszakolnom magam, hogy kivigyem a kutyát sétálni.

Még ki sem pihentük a nyarat, máris minden üzletben a karácsonyi dalok szólnak, amitől eret tudnánk vágni, és inkább keresünk valami jó zenét a fejünkben, hogy ne halljuk a last Christmas-t. Minden polcról folynak lefelé a csoki mikulások, szaloncukrok, bonbonok, szörnyű!!

Nem ülhetsz ki egy padra este 7 körül, mert odafagy a segged. Délután négy körül már elindulni sincs kedved sehova, mert este van, és ez rád van kényszerítve. Sötét van, maradj otthon és ne csinálj semmit. A korai sötétedés és a hideg idő arra kényszerít, hogy ne csinálj semmi egyebet a kötelező dolgokon kívül.

Értem a természet körforgását, azt is értem, hogy fölösleges olyan dolgokra ráfeszülni, amin változtatni nem lehet. Csak az én kedvemért ( tudom, hogy nem vagyok egyedül az érzéssel) nem lehet télen verőfényes napsütés, este hétkor. Vagy költözzek el olyan helyre, ahol egész évben meleg van. Szeretek itt élni, úgyhogy maradnék. Igyekszem megtanulni alkalmazkodni.

Olvastam egyszer egy újságban, hogy a négy évszak összefüggésben van az emberek életkorszakaival. A kicsi gyerekek és a fiatalok a tavaszt és a nyarat szeretik, az őszt és telet nem. A középkorú emberek az őszt szeretik, és az idős emberek pedig a telet. Tök logikus. Sok tudományos felmérés ehhez nem is kell. Hogyan szeretné a negyven fokos nyarat egy közel hetvenéves ember? Mondjuk egy kisgyerek szeretheti a telet, hiszen lehet szánkózni, a meleg szobából nézni ahogy esnek a hópelyhek. Én inkább azt mondom, hogy nem vagyunk egyformák, és mivel van négy darab évszakunk, talán elegendő arra, hogy mindenki eldöntse melyik az ő kedvence.

De akkor maradjunk az ősznél

A tavalyi volt az első, amikor azt mondtam, hogy gyönyörű őszünk van! Magam is meglepődtem ezen kijelentésemen, de így volt. Ettől még nem szeretem, de ami szép, az szép. Kellemes napos idő volt sokáig. Lehetett sok programot csinálni a szabadban, vagy egy jót kirándulni. A rövidebb nappalokat is jobban elviseljük, ha napnyugtáig valóban süt a nap. És az idei ősz is ilyen. Lassan vége a novembernek, és igazán hideg idő még nem volt. Nem kellett kapargatni a jeget reggel és este az autó szélvédőjéről. Nem anyázunk vezetés közben a csúszós úton, mert balfasz az előttünk haladó autós. Szép időnk van. És mintha végre lenne átmenet a nyár és a tél között.

Így pedig könnyebb észrevenni az ősz szépségeit. Fotósként be kell valljam, hogy a természet ilyenkor a legszínesebb, legérdekesebb, és ilyenkor lehet a legszebb természeti fotókat lőni. A párás vízcseppek egy sárguló falevélen, egy park, ahol nem látszik a fű, mert elfedik a színes falevelek. falevelek borítják. az új bor kóstolása finom ételekkel, nagy beszélgetések, és közben ropog a tűz a kandallóban. Egy bögre forró csoki tejszínhabbal a tetején, hogy megkezdjük a karácsonyi hízást, és egy jó könyv a kényelmes fotelban kuporogva.

Van olyan barátom, férfi, aki feldíszíti az egész lakást őszi és karácsonyi dekorációval, illatgyertyákat gyújt és filmeket néz. Ő imád munka után bekucorodni a hangulatos nappalijának kanapéjára és már a lépcsőházban érezni az illatgyertya illatát. Sose gondolnám, hogy ez nem férfias, de igenis az!

Tudom, hogy szükségünk van a pihenésre. Tudom, hogy a természet nagyon okosan tartja egyensúlyban a dolgokat. Tiszteletben is tartom. Tavasszal elvetjük a magokat, nyáron gondozzuk, gyomláljuk, metsszük, locsoljuk a növényeinket, és imádkozunk, hogy jó termésünk legyen. Ősszel betakarítunk. Ki mint vet, úgy arat. Télen pedig élvezzük a betakarításunk gyümölcsit. Tele a padlás dióval, a pincében ott a sok krumpli, hagyma, alma. A füstölőn pedig már lógnak a kolbászok és a sonkák. Télen bőség van, Illetve kihúzzuk a tavaszig. Aztán indul a körforgás újra.

A dobozokban pedig pihennek és kicsit porosodnak az őszi és téli dekorációk, díszek. Arra várnak, hogy újra megpihenjünk, és végiggondoljuk, hogy mennyi sok hasznos és csodálatos dolgot tettünk egész évben. Mennyit tanultunk, fejlődtünk, változtunk, erősödtünk és lettünk gazdagabbak sok sok élménnyel és tapasztalattal.



Szeretünk téged ősz, mert megmutatod az idő múlását, azt, hogy egyszer mindennek vége lesz. De a vég után mindig jön az új kezdet.

Nyugodalmas, meghitt pihenést kívánok mindenkinek!

NoraSm

Nézz be hozzám a facebook-on is: 

2019. november 18., hétfő

Adományozás, amitől szárnyal a szívünk

Te adományoztál már valaha bárkinek is? Aluljáróban a hajléktalan bácsinak, állatmenhelynek, rászoruló családnak, kórháznak, iskolának óvodának, beteg kisgyereknek vagy felnőttnek?

Szántál már öt forintot bárkire is a pénzedből, olyan embernek, akit nem is ismersz? Szedted már össze otthon az olyan holmijaidat amire neked nincs szükséged, de jó állapotban van és mások a hasznát vehetik még? Elvitted valaha a kinőtt ruháidat a Vöröskereszthez, hogy ők célirányosan eljuttassák oda, ahol szükség van rá? Támogattál anyagilag vagy a szabadidőddel, munkáddal olyan egyesületet, akiknek szüksége van rád? Adtál már vért? Adtad már oda a fölösleges bútoraidat olyan embereknek, akinek leégett a háza és nem maradt semmije? Tudsz úgy adni bárkinek is, hogy nem vársz érte cserébe semmit? Tudsz úgy adni bármikor bármit, hogy nem azon agyalsz közben, neked ebből mi előnyöd származhat?

Sok évvel ezelőtt egy kicsi faluban éltem. Karácsony előtt egy hónappal nekiálltam nagytakarítást végezni a házban. Meglepődtem, hogy mennyi olyan játékom, ruhám, könyvem és egyéb használati tárgyam van, ami csak foglalja a helyet. Azonnal az jutott eszembe, hogy ennek biztosan örülne olyan kisgyerek, akinek nem tudnak megvenni a szülei minden játékot. Felkerestem az önkormányzatot, és megkérdeztem, hogy a faluban van-e olyan család, akiknek segíthetnék? És volt. Egy anyuka, aki egyedül nevelte két gyermekét. Hazasiettem, összepakoltam mindent, betettem az autómba és elvittem az önkormányzathoz. A hivatalos eljárás szerint a család nem tudhatja, hogy ki az adományozó. A hivatal betette a dobozokat a falu kis furgonjába és elvitte a családhoz.


Nem láthattam az örömöt, nem tudom, hogy kinek segíthettem, de ez nem is számított. Olyan boldog volt a lelkem, amikor elmesélték az önkormányzat dolgozói, hogy a gyerekek ugráltak örömükben, és végre volt ajándék a karácsonyfa alatt, és hónapokig úsztam ebben a mámorban. 


Jártál már porig égett házban? Érezted a füst és korom szagát? Láttad, hogy csurom vizes minden megmaradt holmi az oltástól? Láttad már testközelből hogyan omlik össze valakinek az élete? El tudod képzelni milyen érzés egy apának, hogy a fia jogosítványára összegyűjtött pénz elég? Én igen! Meg azt is láttam, ahogy egy település egy emberként segít felépíteni a házat. Az egyik cég a tetőt vállalta el, a másik a burkolást, a pénzadományokból pedig szép lassan újraépül egy élet. És a házikó ma már szebb és biztonságosabb, mint előtte volt. A szeretet nem ismer lehetetlent!

Ha az utcán sétálok és kéregető embereket látok, tény, hogy nem adok minden esetben, hogy lehessen költeni a kocsmában piára, de időnként kinyitom a pénztárcámat, belemarkolok az apróba, és nem agyalok azon, hogy 3 vagy 4 felest tud megvenni rajta. Neki ez a boldogsága, akkor igyon.

Az egyik kisállat boltban ki vannak helyezve boxok, ahol folyamatosan gyűjtik a vásárlók adományait. Gyakran vásárolok egy nasival többet vagy száraz eledelt és fizetés után örömmel teszem a gyűjtő boxba. Gondoltban küldök szeretetet és simogatást azoknak a menhelyen élő állatoknak, akiket nem ismerek, soha nem láttam és nem is fogok! Mindig is vállaltam, hogy menhelyre nem vagyok képes betenni a lábamat! Az én lelkem nem tudná elviselni azt a látványt. Nem vagyok képes azonosulni a helyzetükkel, mert hazavinném az összeset! Tudom, hogy ez struccpolitika, de a távolból segíthetem az életben maradásukat, és bízom benne, hogy mihamarabb szerető, gondos gazdihoz kerülnek.

Amikor azt hallom a TV-ben, hogy elöntötte az árvíz az ország bizonyos részeit és egy telefonhívással hozzájárulhatok az újjáépítéshez, azonnal nyúlok a telefonom után, mert nekem háromszáz forint nem jelent gondot, mások számára viszont hatalmas segítség lehet.

Amikor van egy kisgyerek, aki beteg, és a gyógykezelésére nagyon sok pénzre van szükség, akkor a tesóm kivesz a zsebéből ötezer forintot és beteszi a gyűjtő urnába. És amikor néhány nappal később összegyűlik a szükséges pénzösszeg, akkor legszívesebben bontanék egy üveg pezsgőt!

Az az érzés, hogy adhatok, mert nekem van rá lehetőségem, hozzátehettem, a részese lehetek a sikernek, örömnek, gyógyulásnak, kicsi mámornak, az szavakkal leírhatatlan.

Amikor a barátaim azt mesélik, hogy összeszedték a gyerekük kinőtt, de jó állapotú ruháit, játékait, plüss figuráit és odaadhatták olyan családoknak, akik hiányt szenvednek, hetekig repkednek, és arra ösztönzi őket, hogy máskor is segítsenek.

Azon gondolkozom, azért vannak a sorscsapások, az árvizek, a leégett házak, a betegségek, hogy egy képzeletbeli kalap alá gyűljünk mindannyian, és ismerősen vagy ismeretlenül egy csapatba tartozzunk? Azért érezzük azt az utóbbi években, hogy több a rossz körülöttünk mint a jó, hogy közeledjünk egymás felé, ne pedig távolodjunk? Megnyíljanak a szívek és tegyünk egymásért? Közelebb kerüljünk egymáshoz és egymás lelkéhez?

Mi, akik segíteni tudunk bárhogyan is, nem attól félünk, hogy olyan helyzetbe kerülünk, mint akiknek segítünk, hanem mérhetetlen jó érzéssel tölt el minket, hogy van lehetőségünk megtenni. Nem kerül semmibe. Nekünk egy apróság, másoknak viszont hatalmas dolog. És ez a másokban keltett boldogság jön át a mi lelkünkbe.


Nem arra születtünk, hogy önzőek és szívtelenek legyünk. Nem azért születtünk, hogy bezárkózzunk az általunk kreált várba, és tudomást se vegyünk az olyan emberekről, állatokról, helyzetekről, melyek minket egyáltalán nem érintenek. Arra születtünk, hogy adjunk! Arra születtünk, hogy mások arcára mosolyt csaljunk, vagy örömkönnyeket. Arra születtünk, hogy összefogjunk akkor is ha minden rendben van, de legerősebben akkor, amikor a szükség úgy hozza.

Adj! Adj magadból! Add magadat, és szebb lesz a világunk!

NoraSm 

Nézz be hozzám a Facebook-on is: