Egy hónappal ezelőtt kaptam egy kedves felkérést, hogy lenne-e kedvem, középiskolások számára bemutatni az első,Hogyan lettem Nóra című könyvemet, illetve egy mini fotókiállítást létrehozni?
Néhány nappal később elmentem a kollégiumba, Miklós Judit mestertanárhoz, aki az eseményt megálmodta és kivitelezi. Juditot egy korábbi munkám által ismertem meg és beszélgetéseink által úgy gondolta, érdekes lehet az én életem, és munkám a fiatalok számára. Megbeszéltük a koncepciót, és az időpontot, én pedig kisebb pánikba estem, hogy fiatalok számára még nem csináltam beszélgetős estet. Mit adhatnék, mit mondhatnék nekik, ami róluk és hozzájuk szól? Mivel tehetnék hozzá a fiatal életük mindennapjaihoz?
Aztán eszembe jutott, hogy én is voltam középiskolás, én is voltam annyi idős, mint most ők, a könyvem egy nagyobb része pedig pontosan erről az időszakomról szól. Mert ez a néhány év nekem rettenetesen rossz élmény a mai napig is.
Magamból adni a tinédzsereknek csak egy módon lehet, őszintén. A mai világban, amikor ezek a gyerekek le sem szakadnak a mobiljukról, kösd le őket közel egy órára! Nagy kihívás, és még nagyobb felelősség. Ha nem vagy őszinte vagy ferdítesz, csúsztatsz, azt ők azonnal levágják, és vége a dalnak.
Mindhárom könyvem piszok őszinte, ahogy én is, lehetőség szerint mindig, minden helyzetben. Hát, akkor most piszok őszintén fogom elmesélni nekik, milyen érzés, amikor az embert éveken át szívatják a tanárai. Milyen érzés pusztán un szimpátia miatt megbukni matekból, amikor közben tudod, hogy a logikáddal és az értelmeddel az ég világon semmi baj sincs. Milyen érzés egyszer csak otthagyni a gimnáziumot, és inkább munkát vállalni, csak végre legyen egy kis sikerélményed, de legalább pénzed. Milyen érzés a fotózásba menekülni, hogy legyenek olyan pillanataid, amik csak rólad szólnak? Milyen érzés több, mint tíz év fotózás után rájönni arra, hogy miért is lettél fotós? Azért, hogy adj és kapj, önzetlenül!
Milyen érzés 16 évig úgy élni a mindennapokat, hogy félbehagytál egy iskolát, aminek igazából pusztán szimbolikus jelentősége van. Milyen érzés 16 év után egy szórólapon olvasni egy felhívást, hogy létezik egy alapítványi iskola, levelező tagozaton, ahol befejezhetem a gimnáziumot. Milyen érzés pusztán egy szórólap látványa, ami annyira nekem szólt, hogy napokig sírtam a feltörő fájdalmaktól. Milyen érzés ezen túllépni, megkeresni a régi bizonyítványt, elmenni az iskolába, beiratkozni, és beülni az iskolába, tök egyedül, egy teljesen ismeretlen közegben. Milyen érzés rájönni arra, hogy 16 év alatt változott annyit az oktatási rendszer, és maguk az órát adó tanárok, hogy nem ellenem vannak, hanem velem. Milyen érzés sok év kihagyás után matekot, kémiát, történelmet tanulni? Veszedelmesen jó! Milyen érzés hármas és négyes matekdolgozatot írni? Olyan, hogy hegyeket tudnál megmozgatni!
Milyen érzés, amikor egy dolgozatra, feleletre, négyes és ötös osztályzatot kapok? Milyen érzés az, amikor egy vizsgám után a magyar tanárom azt mondja, hogy élmény engem vizsgáztatni? Milyen érzés az, amikor 16 évvel később kapom meg a visszajelzést arról, amit én egyébként is tudtam, azt, hogy nem vagyok hülye! Sőt! A világ egyik legjobb érzése!
Biztos vagyok benne, hogy a mai fiatalok között is vannak jócskán, akiket beskatulyáztak a tanárok, és ha megfeszül szegény diák, akkor sem fog jobb jegyet kapni a hármasnál. Miért nem arra törekszik egy pedagógus, hogy lehetőség szerint minden diákja sikeres legyen és szeressen tanulni? Miért nem akarják kihozni belőle a legtöbbet? Tanulni az egyik legjobb dolog a világon! Minél több ismerete, információja, tudása van valakinek, annál könnyebben igazodik el a világban. Magabiztosságot ad, az önértékelés szintről nem is beszélve. Nagyon jó érzés, amikor mellettem két ember beszélget valamiről, és én azt értem, azt én tanultam, az a téma ismerős.
Kíváncsi voltam, hogy ha nem kötelező ezeknek a kisdiákoknak részt venni az én könyves és fotós eseményemen, hányan lesznek rám kíváncsiak? Majdnem tele volt a terem! És senki sem nyúlt a telefonjáért, minden szempár ránk szegeződött és figyeltek.
Fehér Csabának, az intézmény vezetőjének nagyon köszönöm, hogy kedves szavaival köszöntötte a vendégeket, és egy részlet felolvasásával megadta a családias hangulatot a beszélgetéshez. A kiállítás megnyitására Mustos Istvánt kértem fel, aki Nemesvámos község alpolgármestere, és akivel lassan négy éve dolgozom együtt, nagyon sok eseményen, hiszen harmadik éve vagyok a település fotósa. István hozzám hasonlóan fotózik, ír, járja a természetet, és a zene is összeköt minket. Sok közös élmény és még több beszélgetés van már mögöttünk. István is arra ösztönözte a gyerekeket, hogy írjanak! Az írás egy varázslatosan jó terápia. Nem kell mindenkinek írónak lennie, írj magadnak, és olvasd vissza három hónap vagy három év múlva. Benne lesz az életed lenyomata. Segít rálátni az életünkre, a gondolatainkra, és arra hogy hol tartunk ma. Mennyi mindenben fejlődünk és változtunk, és ez hitet, erőt ad ahhoz, hogy bármit elérhessünk, bármiben sikeresek lehessünk.
Kötelező iskolai tananyagnak írnám elő, a sikerélményre való nevelést, mert mindenki jó valamiben,. Mindenki sikeres lehet(ne)valamiben!
Nagyon köszönöm Miklós Juditnak, hogy betekintést nyerhettem egy középiskolai kollégium életébe, megismerhettem kicsit a majdnem felnőtt gyerekeket. És bízom benne, hogy a könyvemmel és a fotóimmal inspirálhatom őket arra, hogy mindig a legjobbat hozzák ki magukból, még akkor, is, amikor hatalmas falakba ütköznek.
Törd át a falakat, és lépj át a romokon a siker felé!
Hálásan köszönöm a felkérést, a lehetőséget, és az őszinte figyelmet! Nagy élmény volt!
NoraSm
Nézz be hozzám itt is:
A Hogyan lettem Nóra című könyvemről itt tudsz még többet olvasni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése