A körülöttünk élő emberek megismerésének titkai

 Sokan jártunk már úgy, hogy sok év haverság, barátság, üzleti vagy munkaviszony után egyszer csak hirtelen, minden előzmény nélkül történik valami, és olyan reakciót kapunk, ami konkrétan pofánbasz!

Megismertél valakit valamilyennek az évek és közösen átélt dolgok kapcsán, és elvileg tudtad, hogy mire hogyan reagál, miről mi a véleménye, mit hogyan kezel vagy intéz. Mondhatni ismerted az illetőt. Vagyis ezt hitted. És akkor jön egy váratlan helyzet, ami kizökkenti az általad ismert embert a szerepéből, és egy pillanatra véletlenül igazán önmagát adja, amitől te kapsz egy gyomrost.

Pl. oda-vissza segítettétek egymást az évek során, aztán most szerettél volna megbeszélni vele valamit, vagy kérni egy apróbb szívességet, segítséget, és kapsz válaszul egy nagyon negatív, elutasító, sértő és bántó elutasítást vagy lekezelő viselkedést. A dolog lényege, hogy menjél te a sóhivatalba az apróbb kínoddal, pont leszarom, mert én most fontosabb vagyok. Vagyis, az illető eddig is magát helyezte előtérbe, a te károdra, csak eddig nem vetted észre, mert jól palástolta.

A váratlan helyzetek mutatják meg igazán azt, hogy a környezetünkben élő emberek milyenek.

Lehet, hogy a főnököm általában mézes-mázos velem, de ha egyszer felhívom, hogy szerdán egy orvosi vizsgálat miatt nagyjából egy órát kések a munkahelyemről, és ezt elutasítja, máris tudjuk, hogy kivel álluk szemben igazán.

A szavak sok mindent elbírnak, és ígérgetni is lehet egy ideig… de mindig az a fontos, hogy mi van a szavak mögött. Van-e ott egyáltalán valami…

Ha szeretnéd tudni, hogy milyen emberek élnek a környezetedben valójában, teszteld őket! Ne gondold, hogy téged sosem tesztelt senki! Dehogynem! Már rég meg is kaptad a címkédet, a hülye, akivel bármit meg lehet tenni, és bármit lehet tőle kérni, mert úgyis ugrik azonnal! Sokan vannak a környezetedben, akik ezzel szép csendben vissza is élnek.

Ennek az ellenszere az, hogy te pedig szép lassan teszteld le őket, és ha átmentek a „vizsgán” tartsd meg őket. Ha elbuktak a vizsgán, akkor szép lassan szabadulj meg tőlük.

Hogyan lehet tesztelni?

Találj ki egy titkot, ami persze nem is titok, sőt, lehet, hogy nem is gaz. Mond el összesen egy embernek, és várj néhány napot vagy hetet. Előbb utóbb kiderül, hogy az illető valóban tud-e titkot tartani, tehát bármikor tudsz rá számítani, vagy két napon belül valaki más visszakérdezi tőled, a titkot, hogy ez tényleg igaz?

Miután te egy áldott jó ember vagy, tőled alap, hogy bármit lehet kérni, megértő vagy és segítőkész, ugrasz azonnal. Eddig ok, de te is ugyanezt viszont kapod tőlük? 

Teszteld! 

Kérj tőlük te is valamit. Eleinte csak apróságot, olyat, ami nekik nem kerül pénzükbe, túl sok idejükbe, és nem élsz vissza a kapcsolataikkal lehetőségeikkel. Nézd meg hogyan reagálnak?! Elutasít, keresi a kifogásokat, húzza az időt, vagy nyúl a telefonjáért azonnal? Ha azt ígéri, estére jövök a válasszal, tényleg úgy van, vagy neked kell rászólnod, hogy ugye nem fejeltetted el...?

Amikor öröm ér, nyilván néhány emberrel megosztod. Hogyan reagálnak erre? Ugyanúgy örülnek, vagy még jobban, mint te, mert tudják milyen úton jutottál el idáig, és érzik, értik, hogy neked ez mennyire fontos volt és mekkora boldogság? Vagy elintézik egy udvariassági gyors, rövid formulával?

Milliónyi nyoma és jele van annak, hogy ki tudjuk szűrni a környezetünk valódiságát, csak annyira rohanunk minden nap, és annyira lekötnek a teendőink és a gondolataink, hogy egyszerűen nem vesszük észre, a környezetünk, fel, kihasznál és megmérgez. Nem vesszük észre, hogy csak azért vannak még mellettünk, hogy belőlünk „táplálkozzanak” így vagy úgy. A szemünkben barátnak mutatkoznak, csak hátat ne fordítsunk nekik, mert azonnal kijátszanak, kibeszélnek, elárulnak, kellemetlen helyzetbe hoznak.

Tanuljuk meg, hogyan szűrjük az embereket és a tetteiket! Ezekről a helyzetekről is írok a Hogyan lettem Nóra című könyvemben, melyről több információt itt találsz:  

http://hogyanlettemnora.ukit.me/

NoraSmith 

Nézz körül itt is: 

https://www.facebook.com/norapictures/

Gondolj bele! Minden ember jó valamiben

Részlet a NÓRA2 című könyvemből 

Van, aki hidakat épít, van, aki tortákat süt, van, aki a cukorbetegségről tud sokat írni, vagy arról, hogyan küzd meg a mindennapokkal egyedülálló anyaként. Milliónyi példát sorolhatnék! 

Mindenki tehetséges valamiben, csak az a kérdés, hogy akarja-e tudni, miben az?

Az a kukás ember, aki azért csinálja ezt a munkát, mert élvezi, hogy a munkája révén csodásan tiszta utcák lesznek, követte az álmait. Munkájának minősége ennek megfelelően kiemelkedően jó lesz. 

Az a táncos, aki elkövetett mindent, hogy táncművész legyen, sikeres és elismert lesz 

Az a mérnök, aki csak azért lett tervező, mert ezt várták el tőle, sosem lesz jó szakember, bármennyit is tanuljon és dolgozzon érte. Az az eladó, aki csak kínjában nyitott egy boltot, mert valamit csinálni kell, sosem lesz jó kereskedő, és a vásárlók nem fogják szeretni, tehát hosszútávon veszteséges lesz a bolt, mert ezt a hozzáállást érzik a vevők, és el fognak pártolni más üzletbe. 

Az embereknek csak kisebb része olyan szerencsés, hogy kicsi gyerekkora óta tudja, hogy űrpilóta akar lenni, vagy MB1-es kosárlabdázó. Így nagy előnnyel indul, mert sok ideje van felkészülni erre a pályára. Minden mást ehhez igazítva alakítja ki az életét, ami az átlagember számára furcsa és természetellenes.  

Az emberek nagyobb része viszont, sajnos még felnőtt korára sem tudja, hogy mi érdekli igazán, milyen munkát végezne hosszú évekig szívesen és lendületesen. Nem tudja mire vágyik, mit szeretne megvalósítani, elérni, átélni, vagy érezni. Mondhatjuk erre azt, hogy nevelési probléma, és okolhatjuk érte a szülőket. Nekem is vannak olyan negatív élményeim, vagy fájdalmaim, amit a szüleim nevelése okozott, de nem hibáztatom őket, hanem kijavítom, megoldom, és egyensúlyt teremtek. 

Nekem is sok időre volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek az írás, fotózás, másoknak való segítségnyújtás lesz az, ami kitölti az életemet, és képes vagyok ezekért rengeteget dolgozni. 

Gondolhatnád, hogy könnyű nekem, mert én csak írogatok, kattogtatok és osztom az okosságaimat, a tapasztalataim alapján, míg mások egy kőfejtőben fizikai munkát végeznek. Ha az én esetemben az derült volna ki, hogy történelem és irodalom szakos tanár szeretnék lenni, akkor afelé mentem volna el, és első körben leérettségiztem volna. Nem lettek volna ekkora törések az életemben, de én ma sem bánom őket, mert mindegyikkel csak gazdagabb és bölcsebb lettem. 

Amikor egy gyerekre születésétől fogva odafigyelnek a szülei, és nem erőltetni akarnak rá dolgokat, hanem érdeklődve figyelik, hogy a gyerek mi felé vonzódik, ezen az úton segítik, támogatják, terelgetik őt, de mégis hagyják, hogy egyedül, önállóan tapasztaljon, hamar kiderül, hogy mire fogékony és merre indul el az élete. 

„Amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálod, amit én mondok!” Ezt a mondatot sokszor hallottuk már, és jó esetben nem a saját szülőnktől. Tehát amíg az én kenyeremet.... na és mi a garancia arra, hogy aki ezt a mondatot nekünk szegezi, világi jó életet tudott magának felépíteni?, s még az is lehet, hogy igen, sikerült neki egy szép hátteret megvalósítani, de mi van ha én nem akarom tovább vinni az apám ügyvédi irodáját? Mi van, ha az az álmom, hogy Moziban legyek jegyeladó, mert annyi mosolyt kapnék a látogatóktól, ami engem arra késztet, hogy elégedett legyek magammal és a munkámmal. Szándékosan sarkítottam, hogy érthető legyen a kontraszt. 

Nem értem, hogy miért kell egy gyerekre ráerőszakolni bármit is? Sok olyan szülőt láttam már, aki a gyerekére olyan hivatást akart ráerőltetni, amit ő szeretett volna megvalósítani, de akár jogos okkal, akár gyávaságból és kishitűségből nem tett meg. Most pedig a gyerekével akarja megvalósíttatni a saját álmait. Ez erőszak és önzés. 

Azt értem, hogy a szülők tudásuk legjavával akarják a legjobbat a gyereknek, de közben mégsem látják, hogy megfojtják őket? Néha olyan, mintha a szülők sosem lettek volna gyerekek, és nem élték volna át azokat a dolgokat, amiket most ők tesznek a gyerekkel. Ilyen például a beszámoltatás. Miért gondolja azt egy szülő, hogy neki mindenről tudnia kell? A szülők sem mondanak el mindent a gyerekeknek, mert igenis vannak olyan dolgok, amik a gyerekre nem tartoznak, tehát ez visszafelé is igaz. 

Ha, és amennyiben a szülőkben kialakulna az a hozzáállás, hogy figyeli a kölkét, mihez vonzódik, mi érdekli, és segíti, hogy az adott témával kapcsolatban minél többet megtudjon, sokkal hamarabb kiderülne, hogy melyik gyereknek merre vezet az útja. Lehet, hogy sok dolgot ki kell majd próbálnia ahhoz, hogy megtalálja a saját világát, de ha ezt nem hagyjuk, akkor sosem fog rájönni, hogy mihez szeretne kezdeni magával a legszívesebben.  

Nem lenne annyi állástalan diplomás, és sokkal jobb és megbízhatóbb szakemberek dolgoznának mindenhol. Ismerek olyan gyerekorvos nőt, aki nem szereti a gyerekeket, de van ilyen óvónő is. 

Réges-régen volt olyan magyartanárom, aki a több oldalas irodalom dolgozatomat áthúzta, és egyest adott, minden indok nélkül. Pár évvel később magyarból az osztály egyik legjobbja lettem, ma pedig írok. Említettem korábban, hogy gyerekkoromban verseket írtam, de mivel senki sem biztatott, abbahagytam. Sok évvel később mégis csak a felszínre jött, és ha nem is versben, de gondolatokat osztok meg, veled. 

Azaz igazság, hogy számomra az írás egy teljesen hétköznapi és természetes dolog, nincs nekem ebben semmi különös, vagy eltérő a normálistól. Nagyon sokáig azt hittem, hogy az írásban való kifejezés készsége mindenkiben benne van. Vannak gondolataim, azokat leírom, és ennyi. Amióta megírtam az első könyvet és írom a cikkeimet, a visszajelzések alapján kiderült, hogy nem mindenki képes kifejezni magát írásban, sőt még sokszor szóban sem. 

Az, hogy én az írásban találtam meg magamat és a jövőmet, szerencse, de nagy felelősség is! Ám ahhoz, hogy én ide megérkezzek, nagyon sok dolgot kellett csinálnom, kipróbálnom, vállalnom, tapasztalnom. Semmi extra nincs az én szavaimban és soraimban, egyszerűen csak megfogalmazom mások gondolatit és érzéseit. Amikor ezeket visszaolvassák, feltöltöm őket, mert megerősítem az elképzeléseikben, tapasztalataikban, világnézetükben. Olyan, mint egy beszélgetés, csak itt most szinte egyfolytában én beszélek, és néha te is megszólalsz olvasás közben, tudom! :) 

Szóval, te tudod, hogy mi az életcélod? Vannak titkos vágyaid? Te azt a munkát végzed, amire mindig is vágytál, vagy ha még nem azt teszed, haladsz felé, teszel érte? Hiszel benne? Hiszel magadban?

Tetszett a részlet? Köszönöm, hogy megosztod! :) 

NoraSm 

Nézz be hozzám a Facebookon: https://www.facebook.com/norapictures/

Szeretsz olvasni? Akkor nézz be hozzám a weboldalamon: http://hogyanlettemnora.ukit.me/