Leesett az állam, amikor péntek este egy riportban azt hallottam, hogy egy felmérés alapján a magyarok 75%-a hisz a szellemekben.
A Helloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, amit elsősorban az angolszász országokban tartanak meg, mára pedig az egész világon elterjedt. A boszorkányok, szellemek és kísértetek ünnepe, mely összemosódott a római, kelta és keresztény halottak napjával. Ki hinné, hogy a sok amerikai filmben látott Helloween szinte csak komédia az ő számukra, hiszen mindössze az amerikaiak 45%-a hisz a szellemekben.
Mit jelent az, hogy halottak napja?
Azt gondolom minden kultúrában mást, és minden embernek mást. Amerikában töklámpásokat készítenek, és hangulatosan feldíszítik az otthonokat és az utcákat. Bulikat rendeznek, ahova beöltöznek boszinak vagy szellemnek, és önfeledten riogatják egymást. Hazánkban pedig azokra a szeretteinkre emlékezünk, akik már nincsenek velünk. Van egy nap, ami az emlékükről szól. Virágot és mécsest veszünk, kivisszük a temetőbe, és szépen rendbe tesszük a sírokat, majd elmorzsolunk néhány könnycseppet. Amerikában és Angliában ez a nap az örömről szól, nálunk pedig a bánatról és hiányról, ami eléggé kontrasztos érzésvilágot mutat.
Mivel számomra nem kérdés a reinkarnáció létezése, ebből is fogok kiindulni. Ha valaki eltávozik közülünk, Ő már jól van. Ül a felhők szélén, lógatja a lábait, mosolyog és vigyáz ránk. Tény, hogy nem mindegy, hogy egy gyermeket, fiatalt vagy egy idős embert veszítünk el, és hogyan, de ebbe most nem is mennék bele. Ázsiában a születésnél sírnak és a halált ünneplik. Nálunk ez pont fordítva van. Ha elveszítünk valakit, sokáig kínoz minket a hiánya, ergo magunkat sajnáljuk. Itt hagyott minket, és a magány felőröl bennünket. Az idő persze minden sebet begyógyít, de mégis önző módon magunkat sajnáljuk.
Ha valóban 75%-unk hisz a szellemekben, akkor az elveszített szeretteink nincsenek is messze tőlünk, sőt sokkal közelebb vannak hozzánk, mint gondolnánk. Mivel a meditációt nem csak gyakorlom évek óta, hanem tanulmányozom is, tudom, hogy néhány év rendszeres meditálással kialakul(hat) bennünk az a képesség, hogy kapcsolatba léphessünk a túlvilágon élőkkel. Tudom jól, hogy ez nem helyettesíti a fizikai találkozást, és ettől még nem ölelhetjük át azt az "embert", akit annyira szeretnénk. Ha egy médium segítségével kapcsolatba lépünk szeretteinkkel, és hogylétükről érdeklődünk, mindig ugyanazt a választ kapjuk,
- Kérlek, engedj el! Én már jól vagyok, és vigyázok rád!
Teljesen mindegy, hogy valaki hisz-e a szellemek létezésében, és abban, hogy fentről segítik, és vigyázzák a mindennapjainkat, igen is léteznek. Az a "dolguk" hogy velünk legyenek, csak egy másik dimenzióban "élnek" Feladatuk van, ők segítik az életünket itt a földi síkon. Amikor pedig majd mi megyünk el, várnak ránk a fehér alagút végén.
Az emberek többsége retteg a haláltól, és szinte mindenki életében van egy időszak, ami halál-félelem-pánikot produkál. Én is átéltem ezt olyan tizenhat évesen. Nagyjából egy hónapig tartott. Semmi alapja nem volt a félelmemnek, de mégis a hatalmába kerített. Meg kellett birkóznom vele, és úgy tudtam felülemelkedni rajta, hogy elfogadtam, ez az élet rendje, és ha egyszer meghalok, majd jövök még....
Sokan kutatják a halálközeli élményeket, és aki részese volt ennek az utazásnak, és visszaért a földi síkra, mind ugyanazt élte át, mindenki ugyanazt látta, és mindenki ugyanazt érezte. A hálál élménye szép! Boldoggá tesz, és végtelenül megnyugtat. Azok az emberek, akiknek volt szerencséjük ehhez az élményhez, soha többet nem féltek a haláltól. Tökéletesen tudják hogy mi vár rájuk.
Ha valóban ennyien hiszünk a szellemekben, akkor miért csak évente egy napot áldozunk az elhunytak emlékére? Miért kell sok esetben kirakatot csinálni a temetőlátogatásból? Miért kell rendőri irányítás a temetők környékén? A halottak nem a sírokban vannak, hanem körülöttünk és velünk. Miért nem otthon emlékezünk rájuk, vagy miért nem megyünk el inkább a hiányolt személy kedvenc fájához, és ott gyújtunk egy szál gyertyát az emlékére, és beszélgetünk vele? Azért mert attól félünk, hogy a végén "odaül" mellénk, és elkezd beszélgetni velünk? Nagyobb az esélye a találkozásnak egy meghitt helyen és környezetben, mint egy rideg, hideg és szörnyen zsúfolt temetőben.
Az anyukám közel negyven éve elveszítette már az apukáját és az öccsét is, és mai napig fáj a hiányuk, de nem utazzuk át az országot azért, hogy egy csokrot vigyünk a sírra, hogy a "szomszédok" ezt láthassák. Az anyukám készít egy virágokkal díszített szentélyt a házunk teraszán, felteszi a nagyapám kedvenc dalait, szép gyertyákat gyújt és történeteket elevenít fel róluk. "ŐK" pedig meglátogatnak minket, és örülnek, hogy az otthonunkban "fogadjuk " őket. A mi családunkban nincs is halottak napja, mert mi minden nap emlékezünk rájuk, és nagyon hálásak vagyunk azért, hogy vigyáznak ránk.
Én is ezt a hagyományt ápolom, és egy itthoni szeretetteljes megemlékezést tartok mindazok számára, akiket elveszítettem, és borzasztóan hiányolok.
NoraSm
Nézz be hozzám itt is: https://www.facebook.com/norapictures/
A Helloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, amit elsősorban az angolszász országokban tartanak meg, mára pedig az egész világon elterjedt. A boszorkányok, szellemek és kísértetek ünnepe, mely összemosódott a római, kelta és keresztény halottak napjával. Ki hinné, hogy a sok amerikai filmben látott Helloween szinte csak komédia az ő számukra, hiszen mindössze az amerikaiak 45%-a hisz a szellemekben.
Mit jelent az, hogy halottak napja?
Azt gondolom minden kultúrában mást, és minden embernek mást. Amerikában töklámpásokat készítenek, és hangulatosan feldíszítik az otthonokat és az utcákat. Bulikat rendeznek, ahova beöltöznek boszinak vagy szellemnek, és önfeledten riogatják egymást. Hazánkban pedig azokra a szeretteinkre emlékezünk, akik már nincsenek velünk. Van egy nap, ami az emlékükről szól. Virágot és mécsest veszünk, kivisszük a temetőbe, és szépen rendbe tesszük a sírokat, majd elmorzsolunk néhány könnycseppet. Amerikában és Angliában ez a nap az örömről szól, nálunk pedig a bánatról és hiányról, ami eléggé kontrasztos érzésvilágot mutat.
Mivel számomra nem kérdés a reinkarnáció létezése, ebből is fogok kiindulni. Ha valaki eltávozik közülünk, Ő már jól van. Ül a felhők szélén, lógatja a lábait, mosolyog és vigyáz ránk. Tény, hogy nem mindegy, hogy egy gyermeket, fiatalt vagy egy idős embert veszítünk el, és hogyan, de ebbe most nem is mennék bele. Ázsiában a születésnél sírnak és a halált ünneplik. Nálunk ez pont fordítva van. Ha elveszítünk valakit, sokáig kínoz minket a hiánya, ergo magunkat sajnáljuk. Itt hagyott minket, és a magány felőröl bennünket. Az idő persze minden sebet begyógyít, de mégis önző módon magunkat sajnáljuk.
Ha valóban 75%-unk hisz a szellemekben, akkor az elveszített szeretteink nincsenek is messze tőlünk, sőt sokkal közelebb vannak hozzánk, mint gondolnánk. Mivel a meditációt nem csak gyakorlom évek óta, hanem tanulmányozom is, tudom, hogy néhány év rendszeres meditálással kialakul(hat) bennünk az a képesség, hogy kapcsolatba léphessünk a túlvilágon élőkkel. Tudom jól, hogy ez nem helyettesíti a fizikai találkozást, és ettől még nem ölelhetjük át azt az "embert", akit annyira szeretnénk. Ha egy médium segítségével kapcsolatba lépünk szeretteinkkel, és hogylétükről érdeklődünk, mindig ugyanazt a választ kapjuk,
- Kérlek, engedj el! Én már jól vagyok, és vigyázok rád!
Teljesen mindegy, hogy valaki hisz-e a szellemek létezésében, és abban, hogy fentről segítik, és vigyázzák a mindennapjainkat, igen is léteznek. Az a "dolguk" hogy velünk legyenek, csak egy másik dimenzióban "élnek" Feladatuk van, ők segítik az életünket itt a földi síkon. Amikor pedig majd mi megyünk el, várnak ránk a fehér alagút végén.
Az emberek többsége retteg a haláltól, és szinte mindenki életében van egy időszak, ami halál-félelem-pánikot produkál. Én is átéltem ezt olyan tizenhat évesen. Nagyjából egy hónapig tartott. Semmi alapja nem volt a félelmemnek, de mégis a hatalmába kerített. Meg kellett birkóznom vele, és úgy tudtam felülemelkedni rajta, hogy elfogadtam, ez az élet rendje, és ha egyszer meghalok, majd jövök még....
Sokan kutatják a halálközeli élményeket, és aki részese volt ennek az utazásnak, és visszaért a földi síkra, mind ugyanazt élte át, mindenki ugyanazt látta, és mindenki ugyanazt érezte. A hálál élménye szép! Boldoggá tesz, és végtelenül megnyugtat. Azok az emberek, akiknek volt szerencséjük ehhez az élményhez, soha többet nem féltek a haláltól. Tökéletesen tudják hogy mi vár rájuk.
Ha valóban ennyien hiszünk a szellemekben, akkor miért csak évente egy napot áldozunk az elhunytak emlékére? Miért kell sok esetben kirakatot csinálni a temetőlátogatásból? Miért kell rendőri irányítás a temetők környékén? A halottak nem a sírokban vannak, hanem körülöttünk és velünk. Miért nem otthon emlékezünk rájuk, vagy miért nem megyünk el inkább a hiányolt személy kedvenc fájához, és ott gyújtunk egy szál gyertyát az emlékére, és beszélgetünk vele? Azért mert attól félünk, hogy a végén "odaül" mellénk, és elkezd beszélgetni velünk? Nagyobb az esélye a találkozásnak egy meghitt helyen és környezetben, mint egy rideg, hideg és szörnyen zsúfolt temetőben.
Az anyukám közel negyven éve elveszítette már az apukáját és az öccsét is, és mai napig fáj a hiányuk, de nem utazzuk át az országot azért, hogy egy csokrot vigyünk a sírra, hogy a "szomszédok" ezt láthassák. Az anyukám készít egy virágokkal díszített szentélyt a házunk teraszán, felteszi a nagyapám kedvenc dalait, szép gyertyákat gyújt és történeteket elevenít fel róluk. "ŐK" pedig meglátogatnak minket, és örülnek, hogy az otthonunkban "fogadjuk " őket. A mi családunkban nincs is halottak napja, mert mi minden nap emlékezünk rájuk, és nagyon hálásak vagyunk azért, hogy vigyáznak ránk.
Én is ezt a hagyományt ápolom, és egy itthoni szeretetteljes megemlékezést tartok mindazok számára, akiket elveszítettem, és borzasztóan hiányolok.
NoraSm
Nézz be hozzám itt is: https://www.facebook.com/norapictures/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése