Arnolddal való első találkozásom sok évvel ezelőtt történt, olyan 1997 magasságában. Az ebek iránti szeretetem már gyerekkorom óta megvolt, hiszen egy Tacsi nevű, Tacskó lánnyal nőttem fel, akit hol kocka cukorral etettem, hol pedig tejföllel. Felnőtt koromra a fajták iránti vonzalmam a valóban kutya méretű, és kinézetűek felé ment. Aranyos tud lenni egy Csivava, de én nem szeretnék ilyen csöpp kutyát, mert tuti, hogy naponta többször felrúgnám, pusztán azért, mert nem venném észre. Szóval a kutya az kutya, és legyen képes vigyázni rám, vagy megvédeni.
( A fotók illusztrációk- szerk.)
Tehát 97 nyarán a Balatonon töltöttem jó pár hónapot, és egy strand közepén, ahol inkább emberek vettek körül, mint ebek, már hiányzott egy jó kutyázás. Egyik este a barátaim szóltak, hogy vendégünk lesz, egy kedves barátjuk Budapestről, és hozza a kutyáját is. Nekem az az infó, hogy kutyázhatok végre, pont elég is volt, és így meg sem kérdeztem, hogy a kutya milyen fajta. Teljesen mindegy volt. Sosem féltem a kutyáktól, mert a játékszabályokat mindig betartottam, kivéve egyszer, de arról majd máskor.
Eljött a másnap délután, és amikor Arnoldot megláttam a gazdája mellett sétálni, póráz nélkül, meghűlt bennem a vér, és vadul kalapálni kezdett a szívem, konkrétan féltem tőle. Egy Bullterrier közelített felém, nagy erőkkel. Az persze egyértelmű volt, ha az eb bántós fajta lenne, akkor pórázon lenne. A gazdi ahogy meglátta a falfehér arcomat, mosolyogva mondta, hogy
- Ne félj tőle, ő senkit sem bánt. Csak külsőre zorkó, nagyon jó fej, barátságos,és okos.
Az eszét nem vitattam, de a külseje, nagyon kemény! De le kellett küzdenem a félelmemet, és közelebbről is megismerkedni Arnolddal, aki akkor már a strandi büfé egyik bárszékén ült, és kedvesen röhögve lihegett. Annyira édes pofa volt, hogy nem volt más választásom, mint megbízni benne. Ha bizalmatlan vagyok vele, azt megérzi, ahogy minden kutya, így működik ez. Tényleg azt hittem, hogy Arnold le fogja harapni a csuklómat tőből, aztán az orromat, és utána jön a fülem. Tény, hogy ezek a kutyusok képesek erre, de ezt egy Rotweiler is simán megteszi. Sok hasznos információt kaptam akkor este az erősebb kutyákról, és eldöntöttem, ha egyszer ismét kutyám lesz,, csak ezt a kalibert fogom választani.
Kivártam, hogy Arnold kezdeményezze a haverkodást, és ügyeltem arra, hogy ne pörgessem bele nagyon a játékba, mert nem gondoltam, hogy elég lennék arra, hogy leállítsam. Sok évvel később, amikor a Boxeremet, Apollót tanulmányoztam, a mozdulataiból tudtam, hogy mikor kell leállítanom ahhoz, hogy ne pörögjön túl. De saját tapasztalat híján, Arnolddal finoman akartam bánni. Óriási barátom lett, és általa szerettem meg a fajtáját! :)
Arnoldról a nyár után legközelebb csak néhány évvel később hallottam. Nagy problémán ment keresztül a család, mert Arnold gazdija családot alapított, és megszületett az első gyerkőc, de sajnos ő nehezen viselte az új helyzetet. Kezelhetetlen volt és, nagyon féltékeny a pici babára. Így a szülők hatalmas feladat elé kerültek. Arnold már felnőtt, nagy kutya volt, sok éve élt a gazdájával, és elválni semmiképp sem akart tőle, de a gyerek védelme és érdeke azt kívánja, hogy mégis. Nem lennék senki helyében egy ilyen helyzetben.
A probléma megoldásának keresése közben egyszer csak előkerült egy "Kutyapszichológus", akinek mind összesen egy órára volt szüksége ahhoz, hogy a kisbabát és Arnoldot összebarátkoztassa, és a kutya megértse, hogy nincs oka féltékenynek lennie. Ettől kezdve Arnold lett a kisgyerek bébiszittere. Feküdt a kiságy előtt, és hallgatta az alvó gyerek szuszogását.
NoraS
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése