Te adományoztál már valaha bárkinek is? Aluljáróban a hajléktalan bácsinak, állatmenhelynek, rászoruló családnak, kórháznak, iskolának óvodának, beteg kisgyereknek vagy felnőttnek?
Szántál már öt forintot bárkire is a pénzedből, olyan embernek, akit nem is ismersz? Szedted már össze otthon az olyan holmijaidat amire neked nincs szükséged, de jó állapotban van és mások a hasznát vehetik még? Elvitted valaha a kinőtt ruháidat a Vöröskereszthez, hogy ők célirányosan eljuttassák oda, ahol szükség van rá? Támogattál anyagilag vagy a szabadidőddel, munkáddal olyan egyesületet, akiknek szüksége van rád? Adtál már vért? Adtad már oda a fölösleges bútoraidat olyan embereknek, akinek leégett a háza és nem maradt semmije? Tudsz úgy adni bárkinek is, hogy nem vársz érte cserébe semmit? Tudsz úgy adni bármikor bármit, hogy nem azon agyalsz közben, neked ebből mi előnyöd származhat?
Sok évvel ezelőtt egy kicsi faluban éltem. Karácsony előtt egy hónappal nekiálltam nagytakarítást végezni a házban. Meglepődtem, hogy mennyi olyan játékom, ruhám, könyvem és egyéb használati tárgyam van, ami csak foglalja a helyet. Azonnal az jutott eszembe, hogy ennek biztosan örülne olyan kisgyerek, akinek nem tudnak megvenni a szülei minden játékot. Felkerestem az önkormányzatot, és megkérdeztem, hogy a faluban van-e olyan család, akiknek segíthetnék? És volt. Egy anyuka, aki egyedül nevelte két gyermekét. Hazasiettem, összepakoltam mindent, betettem az autómba és elvittem az önkormányzathoz. A hivatalos eljárás szerint a család nem tudhatja, hogy ki az adományozó. A hivatal betette a dobozokat a falu kis furgonjába és elvitte a családhoz.
Nem láthattam az örömöt, nem tudom, hogy kinek segíthettem, de ez nem is számított. Olyan boldog volt a lelkem, amikor elmesélték az önkormányzat dolgozói, hogy a gyerekek ugráltak örömükben, és végre volt ajándék a karácsonyfa alatt, és hónapokig úsztam ebben a mámorban.
Jártál már porig égett házban? Érezted a füst és korom szagát? Láttad, hogy csurom vizes minden megmaradt holmi az oltástól? Láttad már testközelből hogyan omlik össze valakinek az élete? El tudod képzelni milyen érzés egy apának, hogy a fia jogosítványára összegyűjtött pénz elég? Én igen! Meg azt is láttam, ahogy egy település egy emberként segít felépíteni a házat. Az egyik cég a tetőt vállalta el, a másik a burkolást, a pénzadományokból pedig szép lassan újraépül egy élet. És a házikó ma már szebb és biztonságosabb, mint előtte volt. A szeretet nem ismer lehetetlent!
Ha az utcán sétálok és kéregető embereket látok, tény, hogy nem adok minden esetben, hogy lehessen költeni a kocsmában piára, de időnként kinyitom a pénztárcámat, belemarkolok az apróba, és nem agyalok azon, hogy 3 vagy 4 felest tud megvenni rajta. Neki ez a boldogsága, akkor igyon.
Az egyik kisállat boltban ki vannak helyezve boxok, ahol folyamatosan gyűjtik a vásárlók adományait. Gyakran vásárolok egy nasival többet vagy száraz eledelt és fizetés után örömmel teszem a gyűjtő boxba. Gondoltban küldök szeretetet és simogatást azoknak a menhelyen élő állatoknak, akiket nem ismerek, soha nem láttam és nem is fogok! Mindig is vállaltam, hogy menhelyre nem vagyok képes betenni a lábamat! Az én lelkem nem tudná elviselni azt a látványt. Nem vagyok képes azonosulni a helyzetükkel, mert hazavinném az összeset! Tudom, hogy ez struccpolitika, de a távolból segíthetem az életben maradásukat, és bízom benne, hogy mihamarabb szerető, gondos gazdihoz kerülnek.
Amikor azt hallom a TV-ben, hogy elöntötte az árvíz az ország bizonyos részeit és egy telefonhívással hozzájárulhatok az újjáépítéshez, azonnal nyúlok a telefonom után, mert nekem háromszáz forint nem jelent gondot, mások számára viszont hatalmas segítség lehet.
Amikor van egy kisgyerek, aki beteg, és a gyógykezelésére nagyon sok pénzre van szükség, akkor a tesóm kivesz a zsebéből ötezer forintot és beteszi a gyűjtő urnába. És amikor néhány nappal később összegyűlik a szükséges pénzösszeg, akkor legszívesebben bontanék egy üveg pezsgőt!
Az az érzés, hogy adhatok, mert nekem van rá lehetőségem, hozzátehettem, a részese lehetek a sikernek, örömnek, gyógyulásnak, kicsi mámornak, az szavakkal leírhatatlan.
Amikor a barátaim azt mesélik, hogy összeszedték a gyerekük kinőtt, de jó állapotú ruháit, játékait, plüss figuráit és odaadhatták olyan családoknak, akik hiányt szenvednek, hetekig repkednek, és arra ösztönzi őket, hogy máskor is segítsenek.
Azon gondolkozom, azért vannak a sorscsapások, az árvizek, a leégett házak, a betegségek, hogy egy képzeletbeli kalap alá gyűljünk mindannyian, és ismerősen vagy ismeretlenül egy csapatba tartozzunk? Azért érezzük azt az utóbbi években, hogy több a rossz körülöttünk mint a jó, hogy közeledjünk egymás felé, ne pedig távolodjunk? Megnyíljanak a szívek és tegyünk egymásért? Közelebb kerüljünk egymáshoz és egymás lelkéhez?
Mi, akik segíteni tudunk bárhogyan is, nem attól félünk, hogy olyan helyzetbe kerülünk, mint akiknek segítünk, hanem mérhetetlen jó érzéssel tölt el minket, hogy van lehetőségünk megtenni. Nem kerül semmibe. Nekünk egy apróság, másoknak viszont hatalmas dolog. És ez a másokban keltett boldogság jön át a mi lelkünkbe.
Nem arra születtünk, hogy önzőek és szívtelenek legyünk. Nem azért születtünk, hogy bezárkózzunk az általunk kreált várba, és tudomást se vegyünk az olyan emberekről, állatokról, helyzetekről, melyek minket egyáltalán nem érintenek. Arra születtünk, hogy adjunk! Arra születtünk, hogy mások arcára mosolyt csaljunk, vagy örömkönnyeket. Arra születtünk, hogy összefogjunk akkor is ha minden rendben van, de legerősebben akkor, amikor a szükség úgy hozza.
Adj! Adj magadból! Add magadat, és szebb lesz a világunk!
NoraSm
Nézz be hozzám a Facebook-on is:
