Kapcsolatok 1. rész

Néhány nappal ezelőtt láttam egy érdekes és elgondolkodtató fotós posztot a FaceBookon, a képen egy ifjú pár volt, akik boldogan átölelték egymást életük nagy napján, ám a fotó melletti szöveg ez volt: „na végre, most már elhízhatok! :)” és ez az ara fejéből kipattanó gondolat volt.  Tény, hogy sok ilyet láttam már a környezetemben, hogy a házasságot követően a feleség úgy gondolta, de leginkább tette, hogy megvan amit akart, elvették végre feleségül, és ettől kezdve jöttek a követelések, anyagi értelemben, és valóban jött az elhízás és az igénytelenség is.  Jött a férj ellenőrizgetése, és a tulajdonként való kezelése.  Sok házasság meg sem érte az ötéves évfordulót. Igen, van ilyen, sőt elég gyakran.  Borzasztóan sajnálom, hogy vannak olyan típusú emberek, akik számára a házasság életcél, és attól kezdve vesznek egy 180 fokos fordulatot, és soha többet nem tesznek a kapcsolatért, holott, az igazi kihívás a házasság pillanatában kezdődik. Egy kapcsolatért, mindegy h van-e róla papír vagy nincs, minden nap tenni kell, építeni és szépíteni.

És aztán van ennek az éremnek egy másik fele is, amikor a pasi vagy férj, vagy élettárs teszi ezt attól a pillanattól, hogy az általa-állítólagosan- szeretett és tisztelt nővel összeköltözik egy fedél alá.  Nos, vannak olyan pasi típusok, akik édesen felajánlják a szeretett nőnek, hogy ők majd előteremtik az élethez szükséges anyagi hátteret, így a nőnek nem kell dolgoznia, csak kettőjükkel és a háztartással meg persze a hobbijával „kell” foglalkoznia.  Tudom, hogy vannak kivételek, ahol ez a felállás nagyon jól  működik, de sajnos vannak olyanok is, és ez a többség, ahol itt kezdődik a pokol!

Réges régen egy messzi messzi galaxisban, részben én is ilyen kapcsolatban éltem hosszú évekig, ám én ragaszkodtam ahhoz, hogy dolgozni akarok, hogy saját fizetésem legyen, mert fontos volt a lelkem és az önbecsülésem miatt. Egy nő igen is dolgozzon, akár csak napi pár órát, de tegye!  Kell a közösségi szellem, az alkotás, a felelősség, a teljesítés miatt is, és kell az érzés, amikor megkapod a havi fizetésedet a munkádért. Ám mégis valahol úgy kezelt az akkori életem párja, hogy én túl sokat nem érek. Talán az én esetemben azért volt ez a felállás mégis szerencsés, mert én egy idő után elkezdtem lázadni, és végül kitörtek a vulkánjaim, hogy olyan dolgokat alkossak, amiben engem elismernek és megbecsülnek.  Másoktól kaptam meg azt az elismerést, és szeretet, amit a páromtól kellett volna.

Ezért tudom ma, sok évvel később átérezni azon nők helyzetét, akik olyan kapcsolatban élnek, ahol naponta megalázzák őket, mert már eljutott a dolog oda, hogy szinte semmi másra nem használja őket a párjuk, mint a bejárónő szerepére. Sőt, tovább megyek, még  a szexre sem egy idő után, mert a bejárónővel a Szex hogyan is lehetne jó!?. Ezek a pasik képtelenek egy percet is eltölteni egyedül otthon, pláne, hogy feltalálják magukat, és mire a párjuk hazaérne egy bevásárlásból vagy netán egy állásinterjúról, meleg vacsora várja őt, mondjuk két szál gyertyával. Ezek a pasik ezt a nőtől várják, sőt elvárják, és ha netán egy este nem lenne meleg vacsora az asztalon, akkor gáz van, Babám! 

Ezek a pasik soha életükben nem voltak ráutalva arra, hogy megtapasztalják, milyen főzni, mosni, takarítani,  porszívózni, teregetni, bevásárolni, ügyeket intézni, számlákat feladni a postán, és persze vasalni, de a másiktól elvárják, követelik, akár gyerekek mellett is, és amikor a nő néha kedvesen hangot adna annak, hogy nem bírja már egyedül, és némi segítséget kérne a kanapén távirányítót nyomkodó vagy a laptop előtt pöffeszkedő párjától, akkor válaszul kap egy olyat, hogy „Elég lesz ám a hisztiből”!

Csodálkozik a világ, hogy sorra mennek tönkre  a kapcsolatok, és míg a régi időkben az elromlott dolgokat megjavították, ma simán kidobják őket, és inkább  vesznek helyette egy újat. Remélem mindenki érti a metaforát!  Igen, vannak dolgok, amiket érdemes megjavítani, és amint ez megtörténik, hatalmas értéke esz, de sajnos, van, amit fölösleges javítgatni, mert esélytelen a dolog.

És hogy ezek a pasik miért lettek ilyenek? Ezt biztosan állíthatom, hogy a családi hátterük és neveltetésük miatt, amiről ők persze nem tehetnek, de azért viszont tehetnének, hogy megtanuljanak szeretni, megbecsülni, és egészséges lélekkel együtt élni egy társsal, na meg persze önmagukkal, mert a kutya itt van mám elásva.

Amikor valakinek sanyarú gyerekkora volt, vagy kevés figyelmet kapott, normális esetben felnőtt korára kialakul benne egy olyan kép, hogy ezt ő biztosan másképp fogja csinálni, és ő mindent meg fog tenni azért, hogy boldog, és harmonikus élete legyen. Vagyis ez lenne a normális, de akkor ezek a pasik mégis miért alázzák, gyalázzák, és kezelik tárgyként a nőt?  És akkor itt most jöhet  a kérdés, hogy ezek a nők miért élnek ilyen pasikkal, és miért nem lépnek ki a kapcsolatból? A válasz pedig oly egyszerű, ezek a nők titkon abban reménykednek, hogy eljön az a nap, amikor a párjuk egy reggel arra ébred, hogy leesik neki, milyen kincset kaptak az élettől, és attól naptól minden megváltozik, és tündérmesévé alakul a közös életük. Ezeket a nőket a remény tartja életben és a kapcsolatban.Csak sajnos van egy rossz hírem, kutyából nem lesz szalonna. Egy ember nem tud kibújni a saját bőréből. Csiszolni, alakítani, formálni lehet, de megváltoztatni sajnos senkit sem tudsz!

Ám van jó hírem is az összetört nők számára. Ha végre eljutsz majd arra  a pontra, hogy képes leszel kinyitni az ajtót, kisétálni rajta, és jó erősen becsukni magad mögött, akkor el fog jönni a te időd, na persze csak idővel. Adnod kell magadnak teret és jó sok időt, hogy feldolgozd  a múltat, és levonj minden következtetést, és kiegyenesedjen a gerinced. És amikor ez megtörtént és visszakaptad önmagadat, akkor egy igazán édes pasi be fog kopogtatni az ajtódon! :) 

NoraS