A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mi mint fotósok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mi mint fotósok. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. november 3., csütörtök

Mi, mint fotósok... 2. rész





A másik kategória

tehát az, amikor ingyen dolgozom, és ráadásul én ajánlom fel ezt a lehetőséget. Vagyis én köszönöm meg, hogy adott témát, eseményt, rendezvényt fotózhatok egyáltalán. Ez az a kategória, amikor a saját szórakoztatásomra használom ki azt, hogy fotós vagyok. Ilyen pl. a Vámpírok Bálja színházi előadás, és az azt követő VIP parti, vagy az Operett színházban tartott év végi céges buli, ami előtt a Szépség és a szörnyeteget nézhetem meg. Ilyen mondjuk a DAKAR Hungary vagy ilyen lenne a Forma 1.




Van olyan is, amikor, mint sajtót hívnak meg egy-egy eseményre. Ilyenkor sem jár konkrét fizetség a munkámért, de nagy élmény a Diana ( The celebration) kiállítás nulladik napja, ahol csak a sajtó képviselteti magát, és ápolhatjuk vagy építhetjük a kapcsolatainkat a kollégákkal, és mire a nagyérdemű másnap bebocsájtást nyer a kiállításra, én már a beszámolómat is megírtam, és a fotókat kitettem a weboldalamra.

De térjünk vissza a szürke hétköznapokba, ahol a legtöbb esetben úgy bánnak velünk, mint a kivert kutyákkal, és a megbecsülés szikráját sem kapjuk meg. Ki gondolná, hogy egy koncert fotózása a legalja munka. Amikor az akkreditálásnál nyomatékkal jekzem, hogy a fellépő zenekart a színpad elől is fotózni akarom, a visszaigazolást meg is kapom, de amikor a helyszínen vagyok simán közlik az összes fotóssal, hogy oldjuk meg a közeli fotók készítését úgy, ahogy akarjuk, mert a kordon mögé biztosan nem engednek minket. Volt már olyan helyzet, hogy a jelenlévő 20-25 fotós megindult a biztonsági személyzet felé, és erős felháborodásunkat kifejezve, követeltük, hogy a munkánkat végezhessük. Nem azért jöttünk, hogy csápoljunk, nekünk ez a munkánk, ember! Az esetek többségében ilyenkor érdekes módon megváltozik a hozzáállás, és egy mímelt gyors telefon a szervezőség vezetőjének, és máris nyílik a kordon nekünk, persze szigorúan egy percre! Fotózz már egy zenekart, vagy énekest egy perc alatt úgy, hogy minden beállítás meglegyen. Tulajdonképpen esélytelen.



A kedvencem mégis az volt, amikor a Margit szigeten Adagio koncertet fotóztam egy svájci magazin számára, kaptam is helyet a nézőtér első sorában, tehát kényelmes és kellemes volt így dolgozni, de az egyik okos szervező a kezdés előtt rám szólt, hogy nehogy használjak ám vakut!
Barom! Ha eccer profi fotós vagyok, akkor azt is tudom, hogy egy ilyen témát hogyan kell fotózni. Biztosan nem fogok beállni az énekesek arcába, és teli vakuval villogtatni. Persze ha a közönség a kis mini gépével vakuval fotózza őket, azt a kutya se veszi észre. A legtöbb esetben megtűrt személyek vagyunk, holott azt mindenki elfelejti, hogy a reklámot és a beszámolót mi csináljuk egy esemény vagy rendezvény számára.

Ha valaki odáig eljut, hogy egy lap vagy magazin számára dolgozzon, akkor a meló összes hátterével tisztában is van. Hol kell és hol nem kel állni ahhoz, hogy az eseményt ne zavard, de téged se zavarjon senki. Annyi tapasztalatod bőven van már, hogy a szemed sarkából tudod követni az eseményeket, és a legapróbb dolgokat is észreveszed, vagy úgy csinálsz mintha észre sem vennéd, na ehhez viszont empátia kell már, méghozzá nem kevés. Mi fotósok olyan dolgokat is látunk és észreveszünk, amit a nézők soha. A fotós munkája az egyik legintimebb és legnagyobb titoktartást igénylő foglalkozás. Mi nem az események kezdésekor érkezünk a helyszínre, hanem jóval korábban. Felmérjük a terepet megpróbálunk némi forgatókönyvet kiszedni a szervezőkből, van-e saját fotósa, vagy a mi anyagunkból szeretne-e kapni? Mit akar viszontlátni, és mennyi időn belül kéri az anyagot? Iszonyú meló ez agyban, pedig senki se gondolná. Rajtunk csak az látszik, hogy otthonosan mozgunk az adott helyen, és mosolyogva kattogtatunk, pedig a háttere kő kemény. A rendezvény vége előtt pedig időben távozunk hogy a tömeget elkerüljük, hiszen általában igyekeznünk kell a következő helyszínre...

Magazinnak dolgozni megint egy más tészta. Tud zsíros is lenni, de sajnos az estek többségében éhbért fizetnek. Adott egy személy, akiről a megbízóm megrendel egy sorozatot, ami mondjuk 15-20 kép, viszont a lapba maximum kettő kerül. Ez a meló mondjuk sokkal nyugisabb és érdekesebb is. Egyik alkalommal szólt a lapigazgató, hogy irány a veszprémi Petőfi Színház, és az igazgatóról kéne egy sorozat egy PR cikkhez. Megkaptam a titkárnő elérhetőségét, és innentől minden az én dolgom volt. Ez a fotózás volt életem egyik legmeghatározóbb munkája, hiszen a színház akkori igazgatója nem más volt, mint Bujtor István. Kész voltam, mint a lecke, mert gyerekkorom óta szerettem volna vele egyszer találkozni, és még fotózhatom is? Oda voltam meg vissza. Megbeszéltem az időpontot a titkárnővel, a pontosság nálam a legfontosabb, így már öt perccel korábban jeleztem, hogy megérkeztem. Olyan érzés volt erre a pár percre várni, mintha a csodával találkoznék. Remegett gyomrom, és össze kellett szednem magam, hogy természetes tudjak lenni, és úgy viselkedni, mintha egy hétköznapi emberrel találkoznék. Aztán szólt a titkárnő, hogy az igazgató úr vár. Nyílt az irodája ajtaja, és Ő jött elém nagy mosollyal és nyújtotta a kezét.

- 

ÜÜdvözlöm Kisasszony! Bujtor István vagyok. Ön fog engem fotózni?

Bemutatkoztam, és próbáltam visszafogni magam, hogy ne lássa a remegő kezemet, ahogy nyújtom felé.

Kedvesen hellyel kínált, és átbeszéltük a fotózás részleteit, és máris nekiláttunk. Közben némi teendői akadtak, ami pont arra volt jó, hogy munka közben tudtam őt fotózni, így igazán természetes sorozat készülhetett. Végtelenül kedves volt, de kő kemény! Határozott, és olyan tekintélyt parancsoló a személyisége, amivel ritkán találkozom.

Amikor a fotók elkészültek, barátságosan kikísért, és még aznapra várta a fotókat emailen. Hazarohantam, letöltöttem, válogattam, retusáltam, és azonnal küldtem a titkárnőnek kis méretben őket, hogy ki tudja választani az igazgató úr, hogy melyik képet-képeket szeretné viszontlátni a cikkében. Nem telet el tíz perc és jött a válasz, meg az is, hogy Bujtor Úr kéri tőlem mindegyik kép eredetijét, mert nagyon tetszenek neki, és szeretné használni őket más anyagokhoz is. Azt gondolom az elismerés itt kezdődik.

Amikor két évvel ezelőtt a tesómmal Mallorcán nyaraltam, már tudtam, hogy Ő kórházban fekszik, és nagy harcot vív. Az anyukám nem mert felhívni nyaralás közben, hogy elmondja, a csatát sajnos nem nyerte meg, és elment. Viszont a hír mégis eljutott Mallorcára is, és napokig kész voltam tőle. Hát ez meg a dráma része. Azzal nyugtattam magam, hogy az álmom teljesült, és volt szerencsém találkozni VELE, és még fotózhattam is. Nagy becsben őrzöm azt a sorozatot.

Folyt köv ....

Noras Sm 

https://www.facebook.com/norapictures/photos/?ref=page_internal&tab=album

2011. november 2., szerda

Mi, mint fotósok 1. rész

Mi, mint fotósok nem öt perce kezdtük a szakmánkat. Mi, mint fotósok nem úgy lettünk fotósok, hogy jó anyagi helyzetünket kihasználva vettünk egy jobb gépet, és máris munkába álltunk. Mi, mint fotósok nem celebek vagyunk, akik a kapcsolataink által egyik percről a másikra tele lettünk munkával. Mi, mint fotósok vacak géppel kezdtük, és ahogy az anyagi helyzetünk engedte, egyre jobb masinákat vehettünk. Mi, mint fotósok úgy lettünk elismertek, hogy bizonyítottunk, sorozatban!

Amikor tizennégy éve elkezdtem a fotózással foglalkozni az élményért tettem, és azért, hogy megőrizhessem az életet. Kicsit azért is, hogy ne múljanak el az emlékek, és évekkel később is beleélhessem magam egy régi pillanatba. Tele voltam kétellyel, hogy vajon visszaadják-e a fotóim azt az érzést és mondanivalót, amit én láttam és éreztem a fotó elkészítése közben. A közvetlen környezetem nem volt mérvadó, hiszen elfogultak, és ez természetes is. Mivel ők ezt látták is rajtam, megkértek, hogy keressek fotópályázatokat, és méressem meg magam ott, mert igen is jó vagyok.

A fotópályázatok világa

Négy évig fotóztam hobbiból és örömből, hogy tanuljak és tanuljak. Olvastam sok könyvet a témában, de mivel mindig is öntörvényű voltam, abban hittem, hogy a saját tapasztalataim, és a hibáimból való tanulás visz előre. Filmes géppel kezdtem, aztán jött az első digitális masina, és ezzel egy új korszak is elindult a fotózásomban. Költségkímélő volt, és azonnal vissza tudtam nézni a fotókat, hogy még a helyszínen tudjak korrigálni ha hibáztam volna. De ezt a változást és korszerűséget csak az értheti meg, aki még tudja milyen volt pl. az orsós magnó. Aki teljesen a modern kor gyermeke, az sosem fogja átérezni, hogy mekkora változás és segítség ez egy fotós számára, óriási előrelépés. Kellemetlen egy római utat megismételni ha otthon derül ki, hogy valami gubanc volt a filmes géppel, és egy darab kép sem sikerült.

Szóval, én négy évig gyűjtöttem a képeket, és képeztem magam egyedül,és tanultam sok más fotós munkájából, hogy fel merjem venni a versenyt egy pályázat által. Az első évben sikerült bekerülnöm egy válogatás könyvbe, ami óriási érzés volt nekem is, de amikor az anyukám fellapozta, és meglátta benne a római Colosseumról készült fotómat, elsírta magát.

- Kicsiiiiim! Olyan büszke vagyok rád!

Azt hiszem ekkor hittem el először, hogy van némi közöm a fotózáshoz. A következő évben egy Balatoni sorozatommal különdíjas lettem, és egy évvel később a Jordánia sorozatom vitte el a "pálmát". Mindhárom pályázatot a Magyar Művelődési Intézet írta ki, tehát a szakmai hozzáértés evidens volt. Igen, ezzel megkaptam a visszaigazolást, amire már annyira vágytam. Feltöltött és borzasztóan inspirált, és vitt tovább a fotózás útján.

Néhány év alatt teljesen feltérképeztem a fotópályázatok világát, és kitapasztaltam, hogy sajnos sok közülük csak a fotók begyűjtésére alapoz, és a szerzői jogaimról le is kell mondanom, így közel harminc pályázat után, abba is hagytam.

Közben elkészült a saját weboldalam, ami tele volt a fotóimmal ,és veszettül élveztem, hogy az olvasóim, látogatóim számára sok kellemes percet adhatok általuk. Gyűjtöttem magamnak egy szép referencia anyagot, és elkezdtek felkéréseim lenni. Ergo, letettem az asztalra valamit, ami bizonyította, hogy elismernek, és szükség van a munkámra.

Na ja, de ezzel az is jár, hogy a megrendelők azt hiszik ha dicsérnek, akkor ingyen dolgozom. Így jött az újabb kihívás, megszabni a saját értékemet, pénzben is, és ezt meg is kapni. Néha úgy érzetem, hogy ez nagyobb művészet és kihívás, mint fotókat készíteni.

Egy fotónak akkor is értéke van, amikor azt ki kell fizetni. Több feszült helyzetem volt emiatt, mert a megrendelők visszaéltek azzal, hogy ismernek engem, és bizony volt, hogy ingyen kérték volna a munkámat, hiszen nekem csak kattogtatnom kell párat, és kész is. Nos, ha ez valóban ennyi lenne, akkor mért nem csinálják meg a saját gépükkel? Egy fotózás ott kezdődik, hogy az időmet, tudásomat, fényképezőgépemet adom. Benzinköltség, fotózás ideje, otthon válogatás, retusálás, ismét válogatás, és utána még egyszer találkozom a megrendelővel. Ez kérem idő és pénz.

Ha valaki bemegy a boltba egy kiló kenyérért, azt sem kapja meg ingyen vagy féláron csak azért, mert a boltos mondjuk a szomszédja. A kenyér árát is ki kell fizetni, tehát a fotózást is. Tiszta sor, hogy adok kedvezményt a munkadíjamból, de ingyen nem dolgozom. Vagyis dolgozom ingyen, de az egy másik kategória.

Folyt köv....
NoraSm
facebook.com/norapictures
nora.sm8@gmail.com