tehát az, amikor ingyen dolgozom, és ráadásul én ajánlom fel ezt a lehetőséget. Vagyis én köszönöm meg, hogy adott témát, eseményt, rendezvényt fotózhatok egyáltalán. Ez az a kategória, amikor a saját szórakoztatásomra használom ki azt, hogy fotós vagyok. Ilyen pl. a Vámpírok Bálja színházi előadás, és az azt követő VIP parti, vagy az Operett színházban tartott év végi céges buli, ami előtt a Szépség és a szörnyeteget nézhetem meg. Ilyen mondjuk a DAKAR Hungary vagy ilyen lenne a Forma 1.
Van olyan is, amikor, mint sajtót hívnak meg egy-egy eseményre. Ilyenkor sem jár konkrét fizetség a munkámért, de nagy élmény a Diana ( The celebration) kiállítás nulladik napja, ahol csak a sajtó képviselteti magát, és ápolhatjuk vagy építhetjük a kapcsolatainkat a kollégákkal, és mire a nagyérdemű másnap bebocsájtást nyer a kiállításra, én már a beszámolómat is megírtam, és a fotókat kitettem a weboldalamra.
De térjünk vissza a szürke hétköznapokba, ahol a legtöbb esetben úgy bánnak velünk, mint a kivert kutyákkal, és a megbecsülés szikráját sem kapjuk meg. Ki gondolná, hogy egy koncert fotózása a legalja munka. Amikor az akkreditálásnál nyomatékkal jekzem, hogy a fellépő zenekart a színpad elől is fotózni akarom, a visszaigazolást meg is kapom, de amikor a helyszínen vagyok simán közlik az összes fotóssal, hogy oldjuk meg a közeli fotók készítését úgy, ahogy akarjuk, mert a kordon mögé biztosan nem engednek minket. Volt már olyan helyzet, hogy a jelenlévő 20-25 fotós megindult a biztonsági személyzet felé, és erős felháborodásunkat kifejezve, követeltük, hogy a munkánkat végezhessük. Nem azért jöttünk, hogy csápoljunk, nekünk ez a munkánk, ember! Az esetek többségében ilyenkor érdekes módon megváltozik a hozzáállás, és egy mímelt gyors telefon a szervezőség vezetőjének, és máris nyílik a kordon nekünk, persze szigorúan egy percre! Fotózz már egy zenekart, vagy énekest egy perc alatt úgy, hogy minden beállítás meglegyen. Tulajdonképpen esélytelen.
Ha valaki odáig eljut, hogy egy lap vagy magazin számára dolgozzon, akkor a meló összes hátterével tisztában is van. Hol kell és hol nem kel állni ahhoz, hogy az eseményt ne zavard, de téged se zavarjon senki. Annyi tapasztalatod bőven van már, hogy a szemed sarkából tudod követni az eseményeket, és a legapróbb dolgokat is észreveszed, vagy úgy csinálsz mintha észre sem vennéd, na ehhez viszont empátia kell már, méghozzá nem kevés. Mi fotósok olyan dolgokat is látunk és észreveszünk, amit a nézők soha. A fotós munkája az egyik legintimebb és legnagyobb titoktartást igénylő foglalkozás. Mi nem az események kezdésekor érkezünk a helyszínre, hanem jóval korábban. Felmérjük a terepet megpróbálunk némi forgatókönyvet kiszedni a szervezőkből, van-e saját fotósa, vagy a mi anyagunkból szeretne-e kapni? Mit akar viszontlátni, és mennyi időn belül kéri az anyagot? Iszonyú meló ez agyban, pedig senki se gondolná. Rajtunk csak az látszik, hogy otthonosan mozgunk az adott helyen, és mosolyogva kattogtatunk, pedig a háttere kő kemény. A rendezvény vége előtt pedig időben távozunk hogy a tömeget elkerüljük, hiszen általában igyekeznünk kell a következő helyszínre...
Magazinnak dolgozni megint egy más tészta. Tud zsíros is lenni, de sajnos az estek többségében éhbért fizetnek. Adott egy személy, akiről a megbízóm megrendel egy sorozatot, ami mondjuk 15-20 kép, viszont a lapba maximum kettő kerül. Ez a meló mondjuk sokkal nyugisabb és érdekesebb is. Egyik alkalommal szólt a lapigazgató, hogy irány a veszprémi Petőfi Színház, és az igazgatóról kéne egy sorozat egy PR cikkhez. Megkaptam a titkárnő elérhetőségét, és innentől minden az én dolgom volt. Ez a fotózás volt életem egyik legmeghatározóbb munkája, hiszen a színház akkori igazgatója nem más volt, mint Bujtor István. Kész voltam, mint a lecke, mert gyerekkorom óta szerettem volna vele egyszer találkozni, és még fotózhatom is? Oda voltam meg vissza. Megbeszéltem az időpontot a titkárnővel, a pontosság nálam a legfontosabb, így már öt perccel korábban jeleztem, hogy megérkeztem. Olyan érzés volt erre a pár percre várni, mintha a csodával találkoznék. Remegett gyomrom, és össze kellett szednem magam, hogy természetes tudjak lenni, és úgy viselkedni, mintha egy hétköznapi emberrel találkoznék. Aztán szólt a titkárnő, hogy az igazgató úr vár. Nyílt az irodája ajtaja, és Ő jött elém nagy mosollyal és nyújtotta a kezét.
-
ÜÜdvözlöm Kisasszony! Bujtor István vagyok. Ön fog engem fotózni?
Bemutatkoztam, és próbáltam visszafogni magam, hogy ne lássa a remegő kezemet, ahogy nyújtom felé.
Kedvesen hellyel kínált, és átbeszéltük a fotózás részleteit, és máris nekiláttunk. Közben némi teendői akadtak, ami pont arra volt jó, hogy munka közben tudtam őt fotózni, így igazán természetes sorozat készülhetett. Végtelenül kedves volt, de kő kemény! Határozott, és olyan tekintélyt parancsoló a személyisége, amivel ritkán találkozom.
Amikor a fotók elkészültek, barátságosan kikísért, és még aznapra várta a fotókat emailen. Hazarohantam, letöltöttem, válogattam, retusáltam, és azonnal küldtem a titkárnőnek kis méretben őket, hogy ki tudja választani az igazgató úr, hogy melyik képet-képeket szeretné viszontlátni a cikkében. Nem telet el tíz perc és jött a válasz, meg az is, hogy Bujtor Úr kéri tőlem mindegyik kép eredetijét, mert nagyon tetszenek neki, és szeretné használni őket más anyagokhoz is. Azt gondolom az elismerés itt kezdődik.
Amikor két évvel ezelőtt a tesómmal Mallorcán nyaraltam, már tudtam, hogy Ő kórházban fekszik, és nagy harcot vív. Az anyukám nem mert felhívni nyaralás közben, hogy elmondja, a csatát sajnos nem nyerte meg, és elment. Viszont a hír mégis eljutott Mallorcára is, és napokig kész voltam tőle. Hát ez meg a dráma része. Azzal nyugtattam magam, hogy az álmom teljesült, és volt szerencsém találkozni VELE, és még fotózhattam is. Nagy becsben őrzöm azt a sorozatot.
Folyt köv ....
Noras Sm
https://www.facebook.com/norapictures/photos/?ref=page_internal&tab=album
