Mivel sokat vagyok Veszprémben, a Balaton környékén, és Budapesten is, Kedves
olvasóim, és barátaim azt javasolták, hogy kezdjem el összehasonlítani több szemszögből
megközelítve az embereket. A feladat
pedig cseppet sem esik nehezemre, mert van tapasztalatom és összehasonlítási
alapom bőven, csak fel kell frissítenem őket, és egy kicsit még jobban
odafigyelnem a körülöttem lévő dolgokra.
Az első téma kézenfekvő, hiszen kiszúrja a szememet, ez
pedig az okostelefon. Néhány nappal
ezelőtt Budapesten metrózva tudatosan
figyeltem az embereket. A látványtól nem
tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Bár legszívesebben felálltam volna
a helyemről, és hangosan ordítottam volna, hogy öt percet se bírtok ki,
anélkül, hogy ne a hülye telefonotokat nyomkodnátok? A velem szemben lévő
ülésen hat hely van, hat ember ült, és mind a hat a telefonját babrálta
kényszeresen. Sajnálom, hogy nem volt nálam fényképezőgép, és nem örökítettem
meg, mert óriási kép lett volna.
Amikor öt évvel ezelőtt Budapestre költöztem, és
tömegközlekedést használó lettem, az utasok többsége vagy könyvet olvasott,
vagy zenét hallgatott a mini fülesével. Ma, öt évvel később alig páran olvasnak
nyomtatott könyvet, páran táblagépen olvasnak, néhányan zenével kötik le
magukat, hogy ne vegyenek tudomást a környezetükről, de a legtöbb utas az
okostelefonját nyomogatja. Kényszer, kényszer, kényszer! Tényleg megállna az
élet, ha néhány órát a Facebook és a Twitter nélkül töltenének? Ennyire fájdalmas érzés, hogy lemaradnak egy
egy friss posztról, vagy baromságról?
Tény és való, hogy a mindennapi életünket, munkánkat nagyban
elősegíti az internet, és sok ember számára nagyon fontos, hogy szinte mindig
elérhető legyen, ezt aláírom, de amikor azt látom, hogy egy fiatal anyuka
teljesen belefeledkezik a telefonjába, és az öt év körüli kisfiára csak a szeme
sarkából figyel, holott ő mesélne neki, és érdeklődve várja az anya figyelmét,
de nem kapja meg, az dühít, nem kicsit.
Én még a régi idők korának gyermeke vagyok, aki fel tudott
nőni mobiltelefon és internet nélkül.
Még mindig nincs okostelefonom, holott a munkám miatt kénytelen leszek
beszerezni, pláne, hogy a mostani készülékem kezdi felmondani a szolgálatot. De
az biztos, hogy akkor is csak felhasználó barát üzemmódban fogom használni.
Sokat gondolkoztam azon, hogy miért van ez a kényszeres
közösségi oldalakon való posztolás, like nyomogatás, holott annyira nyilvánvaló.
A figyelem hiány az oka. Figyelemre
vágynak az emberek, és ennek beszerzésére a legegyszerűbb eszköz a közösségi
média. Azokon a posztokon szoktam a
legnagyobbat röhögni, ami a TV-ben éppen futó műsorok becsmérléséről szól. „ Én
ugyan nem nézek Tv-t de ez az Éjjel Nappal Budapest valami botrány” Ennek a
posztnak a kihelyezését követő 3 percen belül, ismerősök hada repül rá a
témára, és ócsárolja megerősítve az információt.
A másik kedvencem, a magamat fotózom egyedül vagy a haverokkal, a strandon, egy kávézóban,
akárhol és bárhol, miközben az adat lapon ott figyel a pontos lakcím és emelet,
ajtó szám. Miért adtok támadási
felületet? Nem is értem. Őszintén szólva, ki a fenét érdekel, hogy az
ismerőseim éppen hol vannak, kivel, és mit csinálnak? Persze, csinálj fotót
arról, hogy hol jártál, és mit láttál, de ha utólag teszed ki, akkor annak az
üzenete arról szól, hogy egy szép élményben volt részed, amit megosztasz
másokkal, nem pedig arról, hogy lám-lám mennyi helyre jársz egy héten belül.
Valóban senkit se érdekel. Képes vagy elmenni pisilni anélkül, hogy ezt
ország-világgal közöld? Hidd el, minél kevesebb információt osztasz meg, annál
érdekesebb személyiség leszel az ismerőseid körében. Ha minden szart megosztasz, senki sem fogja
megkérdezni tőled, hogy vagy, és mi történik veled mostanában.
Péntek este a barátnőmmel elmentünk a Veszprémi Utca zene
Fesztiválra, ahol emlékeim szerint az elmúlt négy évben nem jártam. Amikor sok
éve az Utca zene elkezdődött, este tizenegykor vége volt a rendezvénynek. Ma
pedig éjjel kettőkor annyian voltak pl. a színház kertben, hogy egy gombostűt
sem lehetett volna leejteni, és reggel ötkor még tele volt a város bulizókkal. Mindenképpen hatalmas elismerés
illeti a szervezőket, hogy néhány év leforgása alatt ekkora tömeget megmozgató
rendezvény sorozatot építettek fel, és a város jó hírnevét ezzel is
erősítik. Viszont éjjel kettőkor a tömegben lavírozva fordult meg a fejemben,
hogy mi lenne, ha a telefon és internet szolgáltatók egymással egyeztetve úgy
döntenének, hogy nem több, de huszonnégy órára lekapcsolnák a telefon és net
kapcsolatot. Gondolj bele! Megállna az élet!
Annyira felgyorsult a világ, és akkora hatalma van az Internetnek, hogy létezni sem tudunk nélküle.
Nem a cégek, üzletek, hivatalok munkája megbénítása kapcsán játszadoztam
el ezzel a gondolattal, hanem a kényszeres internetező gyerekek, fiatalok, és
persze a felnőttek miatt. Mi lenne, ha csak egy napig nem tudnák az Emiljeiket
megnézni, ha csak egy napig nem tudnának posztolni, hogy mi megy a TV-ben, és csak egy napig nem tudnák
fotókkal illusztrálva megosztani, hogy éppen hol vannak, és mit csinálnak.
Biztosra veszem, hogy többen kapnának dührohamot, és idegesen rohangálva
próbálnának meg bármi áron kapcsolatot csiholni. Ez egy függőség, ami azért
alakult ki, mert hiány pótlás. Figyelemre van szükségük, és ezt sajnos máshogy
nem tudják elérni. Holott ezerféle módja
lenne annak, hogy felhívják magukra a figyelmet,
de ebben nem segítek, találja meg magának mindenki azt a tevékenységet, amivel
ki tud tűnni és elismeréseket kaphat.
Tegnap éjjel egy hatalmas vihar söpört át Veszprémen, aminek
következtében az internet kapcsolat tönkre ment. Ma reggel felhívtam a szolgáltatót,
ahol egy nagyon kedves úr rögzítette a problémát, majd még kedvesebben közölte,
hogy a szerelő holnap délután kettő és négy között érkezik. Először azt hittem,
hogy rosszul hallok, de megismételte az időpontot, holnap! Miután letettem a
telefont jót nevettem, hogy tessék! Minek játszom a gondolattal, hogy
huszonnégy órára net nélkül maradjak, most megkaptam. Ha lenne okostelefonom,
nem zavarna az egy nap várakozás, mert a telefonomon tudnék dolgozni, de nincs
okostelefonom. El kell árulnom, hogy ekkora nyugalom már régen vett körül, mint
most! :)
Észreveszem a körülöttem lévő dolgokat, ( bár én eddig is észrevettem) van végre időm írni, és egy cseppet sem bánom,
hogy lövésem sincs róla, mi történik a világhálón, és hány emailt kaptam,
amikre válaszolnom kellene. Akinek nagyon hiányzom, vagy sürgős megbeszélni valója
van velem, tudja a telefon számomat. A többi dolog pedig meg fog várni!
NoraS
További szép napot Neked! Üdv, Kovács Nóra
Itt tudsz írni nekem: norakonyv@gmail.com
Nézd meg az új BLOGOMAT: http://norasmith.empowernetwork.com
Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures
