Az utóbbi időben azon gondolkodtam többször, hogy
melyik tulajdonságú embernek jobb hosszútávon, annak, aki befolyásolható, és
könnyen a körülmények hatásai alapján dönt és csapong, szinte egész életében,
vagy annak a jobb, akit a környezete öntörvényűnek, keményfejűnek és egoistának
titulál? Melyik a jobb, ha az ember sosem éli át olyan igazán mélyen a
tetteinek súlyát vagy jelentőségét, vagy az, aki kitart az elképzelései
mellett, tervez, cselekszik, tanul, fejlődik, ám néha hatalmas pofonokat kap az
élettől, és persze saját magától is? Nem
is tudom, hogy melyik a rosszabb, mástól vagy magunktól kapni a pofont? Én a
magam részéről azt mondom, hogy az a fájdalmasabb, amit én okozok magamnak. Tényleg
boldogabbak a lelki szegények, mert őket nem tépázza meg a sorsuk annyira? Vagy
csak nem élik meg őket olyan mélyen és fájdalmasan, mint azok, akik napokig
vagy hetekig tudnak őrlődni egy hibán, vagy kudarcon? Ez nem azt jelenti, hogy
a sokat gondolkodó, lelkisebb emberek mindenen rágódnak, és tépelődnek, dehogy!
Vannak dolgok, amiken egy pillanat alatt túllépnek, és két nappal később arra
sem emlékeznek, hogy bármi rossz dolog történt volna.
Szelektálás
Régebben a körülöttem lévő emberek nagy többsége úgy próbált
meg megszabadulni a fájdalmától, csalódásától, kudarcától, hogy elmondta szinte
fűnek fának, még a pénztárosnak is a boltban. Persze mindenki mondott
mindenféle okos megoldást és ötletet, és ezzel olyan zűrzavart okoztak az
illetőben, hogy nem előre, hanem hátrafelé haladt a megoldással, vagy
befejezéssel. Ezzel ki is alakult a káosz. Manapság pedig azt tapasztalom, hogy
egyre több ember zárkózik magába, egyedül, amikor gondjai vannak, vagy amikor egy
fontos döntést kell meghozniuk. Rájöttek arra, hogy nem beszélni kell a
dolgokról, hanem megoldani őket, de az meg csak úgy megy, ha csendben vagy. Tombold
ki magad, aztán meg higgadj le, és utána úgyis beszélgetni fogsz magaddal. Tehát,
egyre többet hallom azt, hogy egyedül szeretne valaki megbirkózni a
feladataival, és amikor már rájött minden hülyeségére, és megvannak a kellő
felismerések, akkor egy-két barátjával megbeszéli a dolgát, de szelektál.
Ismeri a barátait annyira, hogy tökéletesen tudja, melyikkel mit tud, és mit
érdemes megbeszélnie. Ki az, aki érti és megérti őt, ki az, akinek tapasztalata
lehet az adott témában, ki az, aki van annyira őszinte, hogy simán megmondja,
ha nem ért egyet veled, és meg is indokolja, és ki az, aki befejezi a
mondataidat. Én sem mondok el mindent, mindenkinek. Nem szeretek fölöslegesen
beszélni, és inkább a csendre és nyugalomra van szükségem fejben és lélekben,
mint hangosan cikázó szavakra és mondatokra, amelyektől csak ideges és feszült
leszek. Te hogy vagy ezzel a kérdéssel?
Harmónia
Ez az a dolog, amire mindenki vágyik, de tudat alatt
valahogy mégis eltolja magától. Olyan igazán és mélyen kevesen hisznek benne,
és még kevesebben tapasztalták meg. Mintha félnénk tőle. Ameddig harcol valaki
(tudatosan vagy tudattalanul) a harmónia ellen, addig a belső nyugalom nem jön
létre, és amíg a belső nyugalom nem jön létre, addig csapongani fogunk a saját
tetteink és érzéseink között. Amikor ezt felismerjük és együttműködünk vele,
biztonságban élhetünk, és sikeresek lehetünk. Na, ezt magyarázd meg egy
öntörvényű és egoista embernek, nem tudod, de az élet megtanítja neki, hogy
sokkal hamarabb megtalálja a harmóniát, ha ráfekszik a vízre, és hagyja magát
ringatni. A sokat gondolkodók agyban
tudják ám ezeket az okosságokat, csak vannak annyira makacsak, hogy pont akkor
felejtik el használni és alkalmazni, amikor
a leginkább ez lenne a célravezető.
Azért jók –sajnos- ezek a szembesítések,
mert segítenek, hogy sose szállj el magadtól. Időről időre történik valami
baki, azaz hibázol, tehát emlékeztetve vagy arra, hogy nem vagy tökéletes!
Törekedhetsz rá, hogy azzá válj, de nincs tökéletes dolog a Földön, és az
unalmas is. Tehát a vezeklés után jöhet a feloldozás. Tévedni és hibázni, valóban
emberi dolog?!
Nora S
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése