„Engedd
el!!!! vannak dolgok, mikről azt gondoljuk, hogy veszteség, közben, ha
elengedjük, és elfogadjuk szeretettel, akkor sokkal többet kapunk érte.”
Jaaj, hogy ezeket a szavakat de utálom néha
hallani. Amúgy igaz, meg az ember fejben tudja is ezt, csak az a kib@szott ego
ne lenne néha! Az nagyon rossz, amikor tudjuk, hogy adott helyzetben hogyan
kellene viselkedni és érezni, de valahogy nem megy! Már mindennel megpróbálod
elvonni a figyelmedet, hogy ne agyalj és kattogj, de időről időre bekapcsol az
ego, és előhoz benned egy képet, hangot, kérdést, választ, és már nyúlsz is a
gyomrodhoz, és szorítod hozzá a tenyeredet, mert olyan érzéseket vált ki
belőled az egod általi információk hirtelen áradata, mintha gyomorszájon vágtak
volna. Legszívesebben összegörnyednél és nyüszítenél a kíntól, de mivel felnőtt
vagy már, nem bújhatsz pityeregve a sarokba vagy az ágy alá. Fel kell állnod
képletesen és fizikailag is, és tudatosan kell irányítanod az érzéseidet és
gondolataidat. Ez egy nagyon nagy meccs önmagaddal, de megéri, mert erősebbé
tesz és nyugodtabbá. Nem keményebbé,
csak erősebbé, pont úgy, ahogy a fák törzsei évről évre növesztenek egy újabb
gyűrűt, és az évek múlásával, egy csodálatos, vastag, erős, egészséges törzsű
fa lesz, sok-sok faággal, és gyönyörű levelekkel. A fa ágain, pedig mindig ül
egy madár és énekel.
Micsoda
idilli képet festettem hirtelen, de tény, hogy ez lehetne a cél, egy átvitt
értelmű életcél. Megint oda lyukadok ki, hogy ha minden ember azt csinálná,
amit szeret ( és ez is egy idilli dolog) akkor olyan szép fasorok borítanák a
Földet, hogy el se hinnénk. A realitás viszont egyelőre az, hogy a legtöbb
emberfa, meg van tépázva. Olyan viharvert fák vagyunk, akik vagy hagyják, hogy
elszáradjanak, mert feladták a küzdelmet, vagy az utolsó csepp erőnkből is hozunk
új hajtást, akkor is, ha hetek óta nem lettünk meglocsolva.
A fának a víz
és a Nap az éltető ereje, az emberfáknak pedig a szeretet és nyugalom. A fa a
természet áldásaiban bízhat csak, hogy megkapja a megfelelő mennyiségű vizet és
Napot. Az emberfa pedig valahogy szeretne hasonlítani az erdei fákhoz, mert
szintén a külvilágtól várja az energiát, holott nem ott van, hanem önmagában.
Miért van az, hogy az emberfák nagy többsége nem önmagában keresi a nyugalma,
boldogulása és a boldogsága forrását? Annyira közhely, hogy nagyon, de ha
érted, akkor ….. „ Magadat kell szeretned, és akkor más is szeretni fog téged.
Magadat kell elfogadnod, és akkor mások is elfogadnak. „
Lehet, hogy a
tavasz teszi, de a környezetemben egyre több zöldellő és új hajtásokat hozó
emberfákat látok, meg persze azt is látom, hogy elvesznek szép lassan azok az
emberfák, akik sosem fogják elfogadni, hogy a fejlődésükhöz és harmóniájukhoz
szükséges „üzemanyag” nem a külvilágból érkezik, hanem ott tombol a lelkükben,
csak nem beszélgetnek magukkal, hanem kifelé beszélnek, sokat, hangosan, egyfolytában.
Mellettük sosem lehet megszólalni, mert mindig a szavadba vágnak, és levegőt is
ritkán vesznek, de téged vádolnak azzal, hogy nagy dumás vagy! Az ilyen ember
fél önmagától? Attól fél, hogy kénytelen megváltozni és változtatni vagy a
szembesüléstől fél, vagy, mindkettőtől egyszerre?
Miért esik
nehezére sok embernek az, hogy beismerje tévedett, hibázott. Ezt egyébként is
elsősorban magának kellene beismernie, megint csak nem a külvilág felé, hanem
őszintén önmagával elszámolni. Biztosan te is sok olyan embert ismersz, akik
sosem ejtették még ki a szájukon azt a szót, hogy bocsánat, ne haragudj! Ők
addig keresik a kifogásokat, és okolnak másokat, csűrik, csavarják a
mondatokat, amíg rá nem hagyják, hiszen úgysincs értelme a dolognak. Az ilyen
embert hagyni kell. Az a mázli, ha ez mondjuk egy munkahelyen történik, mert akkor
egy idő után csak fel kell mondani. Sem
hülyét nem csinálok magamból, sem az önbizalmamat nem hagyom csorbítani senki
által, pláne nem egy munka által, annyit nem ér! Én viszont annál sokkal többet
érek!
Engedd el, és
akkor visszakapod! Ahha, de mi van akkor, ha tudat alatt azért nem engedünk el
valamit vagy valakit, mert rohadtul nem akarjuk, hogy visszajöjjön?! Ha magamból indulok ki, valóban szinte
minden, ami nagyobb volumenű volt és elengedtem, vissza is jött idővel. Volt,
ami hamar, de volt, amire éveket vagy akár tíz évet is várnom „kellett” .
Az egy másik
dolog, hogy én nem hagytam már visszajönni az esetek többségében, mert
megvalósult az, hogy ezt a dolgot nem is kellett megkapnom, sőt jobb nekem,
hogy nem kaptam meg, tehát örülhetek utólag a korábbi veszteségemnek. De mi van
akkor, ha van olyan része a múltamnak, amit semmiképp sem akarok visszakapni,
vagy átélni, egy pillanatra sem, az ilyen lezárandó dologtól hogyan szabaduljak
meg? Kezdjek el imádkozni? Nem!
Kezdjél el élni, lehetőleg tisztán és
nyitottan, aztán ha idővel mégis visszaköszön a múlt, akkor minden esélyed megvan rá, hogy mosolyogva fogod kezelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése