Barát-ok

Igazából az előző írásom címének kellett volna ennek lennie, Barát-ok. Pláne, hogy nem gondoltam volna, írok folytatást. Barát-ok, azaz okkal barátkozik veled valaki, nem pedig önmagadért. Nagyon meglepődtem, hogy ennyi visszajelzést kaptam tőletek a kifejtett témám kapcsán, mert erre sem számítottam. Én nem azaz író vagyok, akitől hangos az Internet, és reakció áradat érkezik a gondolatai után, hanem az, akit egyre többen olvasnak, de a tőlem olvasott szavak és mondatok után, szinte mindenki csendben van. Nem is baj, ezek szerint sikerült elindítanom bennetek olyan gondolatokat, amelyek befelé hatnak, nem pedig kifelé.

Milliónyi gondolat maradt ki a Barát-ságból, de tényleg nem akartam litániát írni. Magamból indultam ki, mert nem szeretek hosszú írásokat olvasni, akkor sem, ha érdekes és feldobják fotókkal. A legtöbb embernek 2-3 percnél több ideje nincs, hogy elolvasson egy számára érdekesnek tűnő bejegyzést, vagy cikket. Ha pedig hosszú a szöveg és az olvasójának indulnia kell, elfelejti, hogy félbe maradt egy cikk olvasásával. Biztosan nem fog visszatérni az adott weboldalra, hogy elolvassa a végét is. Egy könyvet simán leteszünk, akár hetekre is, de ott van benne a könyvjelző, ami segít, hogy hol tartottunk. Az internetes írásokkal már sokkal hanyagabbul bánunk. Ezért törekszem arra, hogy három percbe lehetőség szerint beleférjek. Örömmel tölt el, hogy nem éreztétek hosszúnak a Barát-ságot, viszont annál őszintébbnek és támogatónak. Köszönöm!

Azt sem gondoltam, hogy bejegyzésem olvasása után még jobban megnyílik a környezetem, és mesélésre késztetem őket. Valahogy mindenkinek volt egy gyors sztorija, hogy nála mikor és miért jött el az a pont, ahol azt mondta, elég! Érdekes, hogy eddig még senki sem mondott olyat, hogy ne lettek volna kellemetlen és fájdalmas élményei, helyzetei a barátokkal kapcsolatban, amiből sajnos tanulnia kellet, hanem azt mondta volna, hogy ő bizony mindig csak jó emberek között mozgott. Ő mindig olyan közegben élt, tanult, kikapcsolódott, és dolgozott, ahol csupa jó emberek voltak, és mindig egyensúlyban volt az adok és kapok. Szeretnék egyszer egy ilyen emberrel találkozni, bár félek, nem fog összejönni.

Olyan, mintha a barát-ok kifejezés lenne a legnagyobb tanulási feladat. Ha a barátokat tudod kezelni és jól válogatni, akkor az élet más területein ez már kisujjból fog menni, reflexből. Az emberek még munkahelyet is előbb váltanak a rossz légkör miatt, mint, hogy megváljanak a barátaiktól, akik adott esetben sokkal jobban mérgezik őket, mint bármi más.  Egy barát tud úgy viselkedni, mintha a főnökünk lenne, tud úgy viselkedni, mintha a gyerekünk lenne, vagy anyánk. Tud úgy viselkedni, mintha a párunk lenne, akkor is, ha azonos neműek vagyunk. Volt már olyan érzésem nővel lévő barátsággal kapcsolatban, mintha párkapcsolatban lettem volna vele, holott szexuálisan sosem volt semmi közünk egymáshoz. Tehát, nem így értettem. Hanem az emberi féltékenységre gondolok, a zsarolásra, hisztire, irányítási vágyra. Tuti, hogy nem vagyok egyedül ezzel a hasonlattal, és simán el tudom ezt képzelni két pasi között is. Az egyik uralkodni akar a másikon, közben meg jól kihasználni. Átgázolni rajta, hülyének nézni,  és még csak az sem érdekli, hogy áldozata ezt érzi-e vagy sem. Tudatában van ennek, vagy sem. Az ilyen emberektől meg minél előbb érdemes megválni. A „sajnálom, de nem érek rá” mondat elég sokáig használható. És előbb vagy utóbb nyugalom lesz. Nem fog keresni, te pedig remekül fogod érezni magad, mert kapsz levegőt. Nem kell minden barátságot hangos szóval és ordibálással befejezni. Lehet azt csendben is. Ez is tanulás. Mit hogyan zársz le. Mit hogyan fejezel be. A lényeg, hogy neked jó legyen a módszer. Ne a másikat nézd, hanem magadat. Mondtam már, ideje kicsit önzőnek lenni! Nem olyan nehéz az!   

Ha a lezárást, váltást, változást, befejezést, és persze minden új dolgot is érzésből csinálsz, és a belső hangodra hallgatsz, nem tudsz rosszul dönteni. Én ebben nagyon sokáig nem hittem. Okosnak gondoltam magam, és el sem tudtam képzelni hogyan hagyatkozhatnék a megérzéseimre. Úgy tanultam, hogy az eszem után haladjak. Több év, és apró dolgokban megengedett belső hangos döntéseim után konkrétan kénytelen voltam rájönni, hogy jó irányba, jó helyekre, jó lehetőségekhez, jó emberek közé vezet. Méghozzá tartósan. Az a típus vagyok, aki már csak azért is szembe megy sok olyan dologgal vagy témával kapcsolatban, amiről azért mélyen sejti, hogy igaz és valós. Szükségem van arra, hogy több oldalról, kézzelfogható bizonyítékom legyen egy adott dologgal kapcsolatban. Mégis sokáig az eszemre hallgattam, ami sokszor összemosódott az egoval. Hát az meg szegényem a legrosszabb tanácsadó. Rengeteget beszélgettem magammal, hogy rendet tudjak tenni az érzéseim és a gondolataim között és megtaláljam az egyensúlyt. Nem egyszerű feladat, és még ma is előfordul, hogy felborulok, de már legalább azt is tudom, hogyan tereljem vissza magam a saját vágányomra.

A barát-ok megtanítanak arra, hogy a füledre hallgass. Az, ami a szemed előtt történik csak egy dolog. Ígérgetni lehet. Nagyon régóta arra figyelek, ki hogyan mondja azt, amit mond. Őszintének hat, vagy sem. Azt mondom, hogy a barátok-ok a legjobb iskola, tréning, workhsop, csapatépítő tréning a világon. Ha megtanultál közöttük vitorlázni a kis hajóddal, akkor nem lesz ez probléma az élet más területein sem.

Egy kedves ismerősöm azt mondja, könnyek szöktek a szemébe, amikor először határozott nemet mondott valakinek. Igaza van, én is átéltem, de csak egyetlen perc erejéig. Ugyanis azonnal az jutott eszembe, hogy kár könnyet hullajtani és kár lenne nekem rosszul éreznem magam, amikor az az ember, akinek nemet mondtam, rettentően támadóan reagál. Őt nem érdekelte, hogy tőlem olyat kér, ami nekem teher. Akkor engem sem érdekel, belőle mit váltok ki azzal, hogy nem ugrom az első szóra. Most már nem. Miért is szeretném ezek után olyas valaki társaságát, akit nem érdekelnek az én érzéseim, és az időm. Ha ezen túl tudsz lépni, nem lesz nehéz bezárni egy vagy több kaput.

Barát-ság című írásom kapcsán egy kedves barátom megkérdezte, hogy melyik véglet ihletett engem ennek a témának a megírására? A csalódás vagy az öröm? És nagyon jól esett, hogy végre azt írhattam neki, az öröm. Részemről az öröm ihlette a témát, de a környezetemben sajnos pont az ellenkezőjét látom, és hallom. Ezért gondoltam arra, ha megosztom, hogy én milyen helyzeteken és folyamatokon menetem keresztül, akkor segíthetek a többieknek. És a visszajelzésekből az derül ki, hogy sokkal több embernek okoznak gondot és fejtörést, lelki vívódást ezek a dolgok, mint azt én gondoltam volna. Ha én őszinte vagyok, akkor talán mások is azok mernek lenni. Vesszőparipám az őszinteség, igen. De nekem csak így működik, minden!

Régen barát-ok vettek körül, mára pedig barátaim lettek!


Tetszett neked az írásom? Érdekesnek és hasznosnak találtad? Akkor nyugodtan megoszthatod barátaiddal és ismerőseiddel! :) Fel is íratkozhatsz a rendszeres olvasóim közé, vagy követhetsz a FaceBookon is :) https://www.facebook.com/norapictures/

NoraSm 

Ahogy érkezik, úgy távozik

Ezt a szösszenetet most kérésre írom, egy nagyon kedves barátom kérésére. Megírni pedig azért tudom, mert tökéletesen értem, és átérzem azt, amiről most beszélünk.

Egy mondás szerint ami könnyen jön, az könnyen is megy.  Amiért küzdened kell, és várni rá, kivárni, az biztosan valami tartós és maradandó dolog lesz, ami pedig csak úgy bepottyan az életünkbe, így is fog elveszni belőle. Mondhatnék példákat elért, vágyott, vagy csak úgy hirtelen semmi előzmény nélkül ,minden erőfeszítés nélkül megkapott dolgokra, de most emberekről fogok mesélni, mert erre kértek meg. Neked ismerős az az állapot, amikor a barátaid, ismerőseid minden előzmény nélkül egyszer csak kilépnek a képből? Hiába érdeklődsz finoman, hogy mi oka van, tudsz-e bármiben segíteni, semmiféle válasz nem érkezik.

A közeli barátaim jól tudják, hogy nekem vannak eltűnős időszakaim. Nem feltétlenül azért, mert rossz dolgokkal vagyok elfoglalva, hanem inkább azért, mert én igénylem az olyan időszakokat, amikor visszavonulok. Csak én ezt jelzem is a környezetemnek, és természetesen másoktól is elfogadom.  Ez egy teljesen normális emberi dolog, vagyis annak kéne lennie, de mint tudjuk, vannak társfüggő alkatok is, akik szinte egy percet sem tudnak egyedül lenni, mert rosszul vannak ettől, de ez egy külön téma. 

Keresem a válaszokat minden alkalommal, hogy mi lehet az oka annak, legyen a barátnőm példája, aki megismert egy másik nőt, ráadásul az új ismerős kezdeményezte a találkozásokat, mondván a kettőjük gyerkőcei is milyen jól eljátszanak egymással. Minden találkozásnál kellemes és tartalmas beszélgetéseik vannak, néhány közös tervet is szövögetnek, majd az új ismerős egyik pillanatról a másikra el is tűnik. Hiába keresed, nem válaszol sem az SMS-re, sem a telefonhívásra: Majd finoman email-ben megkérdezed, hogy történt-e bármi probléma, és a válasz mindössze annyi, hogy nem. De ez persze a régi barátokkal kapcsolatban is simán megtörténik. És ha a magam példáiból indulok ki, kisregényt írhatnék az ilyen felbukkanó, majd eltűnő emberekről. 

Régebben az ilyen helyzetekért mindig magamat okoltam, hogy biztos valamivel megbántottam az illetőt, tettem valami olyat, ami azt váltotta ki belőle, hogy nem igényli a társaságomat, még virtuálisan sem. Sok ilyen helyzetem volt, és ma már úgy tekintek rájuk, mintha a kulisszák mögül meglesnék egy jelenetet, és kissé eltávolodva a történésektől, kivárom a dolgok végét. Hagyom őket maguktól történni. Már, ha van történni való. Az én eseteimben mindegyiknek az lett a vége, hogy az én személyemnek semmi köze a barátom, ismerősöm, párkapcsolatom, haverom, ügyfelem, barátnőm eltűnéséhez. Sosem azért alakultak így, mert én hibáztam, holott én egy sokat hibázó típus vagyok.  Azért alakultak így, mert egészen egyszerűen ez volt a sorsuk. Be kell látnunk, hogy vannak események, történések, személyek, melyeknek ennyi szerep jutott az életünkben. Meg kell tanulnunk elfogadni, hogy nem marad mindenki örökké az életünk mindennapos szereplője. Valószínűleg azért kapott epizódszerepet nálunk, hogy tanítson valamit, majd pedig kilép a képből. Ezért is jó, ha képesek vagyunk úgy élni, hogy nem ragaszkodunk tárgyakhoz, helyekhez, személyekhez, mert így könnyebben kezeljük és értjük meg a változásokat, ami nevel és tanít. 

Aki menni akar, hadd menjen. Az is lehet, hogy egyszer majd visszajön. Az pedig, hogy ismét beengeded-e az életedbe, ráérsz eldönteni akkor, amikor annak eljön az ideje, már ha eljön :) 

Tetszett, amit olvastál? Ha igen, akkor megoszthatod a barátaiddal is :) Köszönöm!

NoraSm

Itt tudsz írni nekem: traning@norapicturestudio.hu

Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures

https://www.norapicturestudio.hu/

Itt tudsz körülnézni a YouTube csatornámon: https://www.youtube.com/user/norapicture/featured