Ezt a szösszenetet most kérésre írom, egy nagyon kedves barátom kérésére. Megírni pedig azért tudom, mert tökéletesen értem, és átérzem azt, amiről most beszélünk.
Egy mondás szerint ami könnyen jön, az könnyen is megy. Amiért küzdened kell, és várni rá, kivárni, az biztosan valami tartós és maradandó dolog lesz, ami pedig csak úgy bepottyan az életünkbe, így is fog elveszni belőle. Mondhatnék példákat elért, vágyott, vagy csak úgy hirtelen semmi előzmény nélkül ,minden erőfeszítés nélkül megkapott dolgokra, de most emberekről fogok mesélni, mert erre kértek meg. Neked ismerős az az állapot, amikor a barátaid, ismerőseid minden előzmény nélkül egyszer csak kilépnek a képből? Hiába érdeklődsz finoman, hogy mi oka van, tudsz-e bármiben segíteni, semmiféle válasz nem érkezik.
A közeli barátaim jól tudják, hogy nekem vannak eltűnős időszakaim. Nem feltétlenül azért, mert rossz dolgokkal vagyok elfoglalva, hanem inkább azért, mert én igénylem az olyan időszakokat, amikor visszavonulok. Csak én ezt jelzem is a környezetemnek, és természetesen másoktól is elfogadom. Ez egy teljesen normális emberi dolog, vagyis annak kéne lennie, de mint tudjuk, vannak társfüggő alkatok is, akik szinte egy percet sem tudnak egyedül lenni, mert rosszul vannak ettől, de ez egy külön téma.
Keresem a válaszokat minden alkalommal, hogy mi lehet az oka annak, legyen a barátnőm példája, aki megismert egy másik nőt, ráadásul az új ismerős kezdeményezte a találkozásokat, mondván a kettőjük gyerkőcei is milyen jól eljátszanak egymással. Minden találkozásnál kellemes és tartalmas beszélgetéseik vannak, néhány közös tervet is szövögetnek, majd az új ismerős egyik pillanatról a másikra el is tűnik. Hiába keresed, nem válaszol sem az SMS-re, sem a telefonhívásra: Majd finoman email-ben megkérdezed, hogy történt-e bármi probléma, és a válasz mindössze annyi, hogy nem. De ez persze a régi barátokkal kapcsolatban is simán megtörténik. És ha a magam példáiból indulok ki, kisregényt írhatnék az ilyen felbukkanó, majd eltűnő emberekről.
Régebben az ilyen helyzetekért mindig magamat okoltam, hogy biztos valamivel megbántottam az illetőt, tettem valami olyat, ami azt váltotta ki belőle, hogy nem igényli a társaságomat, még virtuálisan sem. Sok ilyen helyzetem volt, és ma már úgy tekintek rájuk, mintha a kulisszák mögül meglesnék egy jelenetet, és kissé eltávolodva a történésektől, kivárom a dolgok végét. Hagyom őket maguktól történni. Már, ha van történni való. Az én eseteimben mindegyiknek az lett a vége, hogy az én személyemnek semmi köze a barátom, ismerősöm, párkapcsolatom, haverom, ügyfelem, barátnőm eltűnéséhez. Sosem azért alakultak így, mert én hibáztam, holott én egy sokat hibázó típus vagyok. Azért alakultak így, mert egészen egyszerűen ez volt a sorsuk. Be kell látnunk, hogy vannak események, történések, személyek, melyeknek ennyi szerep jutott az életünkben. Meg kell tanulnunk elfogadni, hogy nem marad mindenki örökké az életünk mindennapos szereplője. Valószínűleg azért kapott epizódszerepet nálunk, hogy tanítson valamit, majd pedig kilép a képből. Ezért is jó, ha képesek vagyunk úgy élni, hogy nem ragaszkodunk tárgyakhoz, helyekhez, személyekhez, mert így könnyebben kezeljük és értjük meg a változásokat, ami nevel és tanít.
Aki menni akar, hadd menjen. Az is lehet, hogy egyszer majd visszajön. Az pedig, hogy ismét beengeded-e az életedbe, ráérsz eldönteni akkor, amikor annak eljön az ideje, már ha eljön :)
NoraSm
Itt tudsz írni nekem: traning@norapicturestudio.hu
Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures
Itt tudsz körülnézni a YouTube csatornámon: https://www.youtube.com/user/norapicture/featured
