Ahogy érkezik, úgy távozik

Ezt a szösszenetet most kérésre írom, egy nagyon kedves barátom kérésére. Megírni pedig azért tudom, mert tökéletesen értem, és átérzem azt, amiről most beszélünk.

Egy mondás szerint ami könnyen jön, az könnyen is megy.  Amiért küzdened kell, és várni rá, kivárni, az biztosan valami tartós és maradandó dolog lesz, ami pedig csak úgy bepottyan az életünkbe, így is fog elveszni belőle. Mondhatnék példákat elért, vágyott, vagy csak úgy hirtelen semmi előzmény nélkül ,minden erőfeszítés nélkül megkapott dolgokra, de most emberekről fogok mesélni, mert erre kértek meg. Neked ismerős az az állapot, amikor a barátaid, ismerőseid minden előzmény nélkül egyszer csak kilépnek a képből? Hiába érdeklődsz finoman, hogy mi oka van, tudsz-e bármiben segíteni, semmiféle válasz nem érkezik.

A közeli barátaim jól tudják, hogy nekem vannak eltűnős időszakaim. Nem feltétlenül azért, mert rossz dolgokkal vagyok elfoglalva, hanem inkább azért, mert én igénylem az olyan időszakokat, amikor visszavonulok. Csak én ezt jelzem is a környezetemnek, és természetesen másoktól is elfogadom.  Ez egy teljesen normális emberi dolog, vagyis annak kéne lennie, de mint tudjuk, vannak társfüggő alkatok is, akik szinte egy percet sem tudnak egyedül lenni, mert rosszul vannak ettől, de ez egy külön téma. 

Keresem a válaszokat minden alkalommal, hogy mi lehet az oka annak, legyen a barátnőm példája, aki megismert egy másik nőt, ráadásul az új ismerős kezdeményezte a találkozásokat, mondván a kettőjük gyerkőcei is milyen jól eljátszanak egymással. Minden találkozásnál kellemes és tartalmas beszélgetéseik vannak, néhány közös tervet is szövögetnek, majd az új ismerős egyik pillanatról a másikra el is tűnik. Hiába keresed, nem válaszol sem az SMS-re, sem a telefonhívásra: Majd finoman email-ben megkérdezed, hogy történt-e bármi probléma, és a válasz mindössze annyi, hogy nem. De ez persze a régi barátokkal kapcsolatban is simán megtörténik. És ha a magam példáiból indulok ki, kisregényt írhatnék az ilyen felbukkanó, majd eltűnő emberekről. 

Régebben az ilyen helyzetekért mindig magamat okoltam, hogy biztos valamivel megbántottam az illetőt, tettem valami olyat, ami azt váltotta ki belőle, hogy nem igényli a társaságomat, még virtuálisan sem. Sok ilyen helyzetem volt, és ma már úgy tekintek rájuk, mintha a kulisszák mögül meglesnék egy jelenetet, és kissé eltávolodva a történésektől, kivárom a dolgok végét. Hagyom őket maguktól történni. Már, ha van történni való. Az én eseteimben mindegyiknek az lett a vége, hogy az én személyemnek semmi köze a barátom, ismerősöm, párkapcsolatom, haverom, ügyfelem, barátnőm eltűnéséhez. Sosem azért alakultak így, mert én hibáztam, holott én egy sokat hibázó típus vagyok.  Azért alakultak így, mert egészen egyszerűen ez volt a sorsuk. Be kell látnunk, hogy vannak események, történések, személyek, melyeknek ennyi szerep jutott az életünkben. Meg kell tanulnunk elfogadni, hogy nem marad mindenki örökké az életünk mindennapos szereplője. Valószínűleg azért kapott epizódszerepet nálunk, hogy tanítson valamit, majd pedig kilép a képből. Ezért is jó, ha képesek vagyunk úgy élni, hogy nem ragaszkodunk tárgyakhoz, helyekhez, személyekhez, mert így könnyebben kezeljük és értjük meg a változásokat, ami nevel és tanít. 

Aki menni akar, hadd menjen. Az is lehet, hogy egyszer majd visszajön. Az pedig, hogy ismét beengeded-e az életedbe, ráérsz eldönteni akkor, amikor annak eljön az ideje, már ha eljön :) 

Tetszett, amit olvastál? Ha igen, akkor megoszthatod a barátaiddal is :) Köszönöm!

NoraSm

Itt tudsz írni nekem: traning@norapicturestudio.hu

Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures

https://www.norapicturestudio.hu/

Itt tudsz körülnézni a YouTube csatornámon: https://www.youtube.com/user/norapicture/featured

  

Anett vagy Nóra?

Akinek két keresztneve van, jól tudja, hogy teljesen más érzéseket vált, ki ha egyik vagy a másik nevén szólítják, mert két teljesen különböző személyiségről van szó. Az egyikkel tud azonosulni, a másik név hallatán viszont furán érzi magát, tehát kialakul, hogy melyik nevet tartja és érzi magáénak, és törekszik arra, hogy a régi és új környezete csak azon a nevén szólítsa, amit jó érzés számára hallani.

De, ha valakinek csak egy keresztneve van, akkor is érezheti a különbséget, amikor az eredeti nevén, vagy a becézett, kicsinyítő képzős, avagy az évek alatt a környezetétől kapott becenevén szólítják. 

Az elmúlt hat-hét évben én szép lassan elhagytam az Anettet és Nóra lettem, ennek minden lelki és érzelembeli hatásával együtt. A régi barátaimtól vagy ismerőseimtől nem kértem, hogy szokjanak rá a Nórára, mert ha az Anettet szokták meg, ám legyen. Viszont van jó pár olyan barátom, aki megértette és átérezte, hogy Nóra vagyok, és hogy őket idézzem, " Te tényleg Nóra vagy, nem Anett".  Akad viszont olyan ismerősöm, aki amikor Anettnek hív, érzem a hangjából, hogy direkt teszi ezt. Velük nem szoktam vitatkozni, mert nincs értelme, egyszerűen csak elteszem az információt magamnak, hogy se nem tisztel, se nem kedvel. 

Egy időben rá akartam szokni arra, hogy csak a Nórát használom, de az meg megint nem én vagyok. Amikor bemutatkozom igen is mindkét nevemet mondom, és kérem hogy Nórának hívjon. Arra próbálok rájönni elég régóta, hogy ha egyértelműen kérem, hogy Nórának hívjanak, vagy Nóraként írok alá egy levelet, akkor miért nem tisztel meg az illető azzal, hogy a nevemen hív, miért mond állandóan Anettet? Olyan is volt már, hogy ezt szóvá tettem, és nyomatékkal kértem, hogy Nórát írjon, vagy megszólítson, és nem! Már csak azért is maradt az Anett névnél, minden indoklás nélkül. Szerintem egyetérthetünk abban, hogy ez sértés. És ezek után miért gondolja az illető azt, hogy megbíznék benne, és miért gondolja, hogy akkor én tisztelni fogom őt? De találkoztam már olyan emberrel is, aki csak a Nóra nevemet tudta, és soha nem bírta kimondani. Mindig csak úgy beszélt velem vagy rólam, hogy te, vagy ő, de a nevemet soha sem mondta ki. Ez vajon mitől lehet? Te jártál már így, hogy valaki képtelen volt a neveden szólítani? Arról nem is beszélve, hogy személytelenné válik a beszélgetés, és a kapcsolattartás. 

Miért nem tisztelik meg az emberek egymást azzal, hogy odafigyelnek a névhasználatra? Ez annyira alap dolog, lenne... De igazából nem az én nevemről van szó, vagy arról, hogy ez engem bánt, idegesít, dühít vagy sért, hanem arról, hogy ebből a példából is tisztán látszik, hogy az odafigyelés és tisztelet nem dívik manapság. Miért nem? Hova tűnt az empátia? Lassan már a szó jelentését is csak páran ismerik, pedig aki nem képes beleképzelni magát egy másik ember helyzetébe, érzelmi állapotába, ott baj van, nagy baj! 

NoraS