Nóra 2 részlet Miért lettek nyavalygósak a pasik?

2012. november 

Jó ideje érezhető társadalmunkban, hogy a nők kezdenek férfiak lenni, és fordítva. Egyre kevesebb az ezermester pasi, és egyre több az ezermester nő, és ez nem a szingli lét maradványa, hanem az a tény, hogy a pasik egyre inkább eltunyulnak, egyre fáradtabbak, és egyre többet ülnek a laptopjuk vagy a TV előtt, mint hogy erős két kezükkel, és szeretetükkel segítenének a nőknek bármiben, amire csak szüksége van.

Ahogy a katonaság kiment a divatból az elmúlt évek alatt, olyan arányban lettek a pasik anyám asszony lusta, elkényeztetett katonái, akik már azt sem tudják hogyan kell egy nőnél kiérdemelni a figyelmet, hogy kell egy nőt meghódítani, ismerni erősségét, gyengeségeit, és ott erősíteni vagy gyengíteni őt, ahol ez szükséges, mert ebből lesz a harmónia. Ugyanis amikor egy nő ezt a törődést érzi, ezt is fogja viszonozni, és ettől lesznek egy hullámhosszon. Kiegészítésnek hívják. 

Persze mi nők akartuk az egyenjogúságot, de az eredeti terv gondolom nem az volt, mint amit ma élünk. Egy férfi sosem tudta volna elképzelni, hogy ne legyen munkája, mert ő a család fenntartó. Ma, a nők simán eltartják a pasikat, vagy anyagilag függővé teszik őket, és látszatra mégis egy jó kapcsolat, de a mélyben rohad az igazság! Ami pedig rohad, az lassan felemészt mindent. 

Miért lettek nyafogósak a pasik? Régen nem voltak ilyen lányosan kiábrándítóak. Sose fogom megérteni, hogy egy pasi, amikor megismer egy nőt, és a sok beszélgetés után közelebbi kapcsolatba kerül vele, akkor miért neki panaszkodik egy előző, vagy még korábbi barátnőjéről, vagy szeretőjéről? Amikor ilyet hallok, elég gyakran, mindig értetlenül nézem a dogot, mert nem értem, hogy ehhez nekem mi közöm van? Kit érdekel, hogy mi van az előzővel? Mert engem nem. Ha nem tudsz lezárni egy kapcsolatot, akkor addig ne csajozzál! Ha meg csajozol, hogy felejts, akkor kussoljál. A két kezem kevés ahhoz, hogy megszámoljam hány nyavalygós pasival találkoztam az elmúlt két évben. Sokkal. Tehát ez így akkor durva. Mert az ilyen pasik nem kellenek a nőknek. Egy pasi mindig akkor érdekes, ha vannak néha szemét húzásai, valljuk be, ez így van. Pont. 

Az a pasi, aki kiszámítható, angyal bogár, egy idő után unalmas lesz. Az igazi pasik génjeiben pedig úgyis benne van a szemétségért és hazugságért felelős gén. Ne vegyük el tőlük, jól áll nekik. Ha a férfitól nem várjuk el, hogy őszinte és hűséges legyen, akkor nagy valószínűséggel önként és dalolva őszinte, megbízható és hűséges lesz. 

Ide tartozik a csajozásért felelős gén is, mert fölösleges kiherélni egy bikát, ha szeretjük. Úgy jó, ahogy van. Viszont a nyavalygós bikákat nem szeretjük. Régen ezt a nők csinálták, hogy amikor új pasijuk lett, akkor a régit agyba főbe szidták, és szinte minden beszélgetésbe beleszűrődött egy egy ex pasi szelleme. Ma viszont ezt a pasik csinálják, de miért? Ettől annyira de annyira elveszítik a férfi tekintélyüket. Olyanok lesznek, mint egy szőke hisztis liba, miniszoknyában, tűsarkúban, rajzolt arccal, és persze részegen. 

Nyilván magamból indulok ki, mert én sosem beszélek az új pasimnak a régiekről, sőt, ügyelek rá, hogy véletlenül se csússzon ki a számon olyan dolog, ami bármelyik exemhez köthető. A múlt elmúlt, és csak két emberre tartozott. Ha én most mással vagyok, akkor az előzőt már lezártam, túlléptem rajta, és nyitott vagyok valami újra. Mért keseregnek a pasik, hogy átverték őket az imént, amikor mi pont nem ezt várnánk tőlük. Érdeklődést, őszinte érdeklődést szeretnénk. Mikor láttál utoljára két ember között őszinte érdeklődést és figyelmet? Na, erre vágynak a nők. 

Hol vannak az erős, okos, tisztelet tudó pasik? Én szeretek a múltban élni, bizonyos dolgokkal kapcsolatban, és ilyen pl. az illem. Régen voltak illem órák, ma miért nincsenek? Persze csak olyan gyémántot érdemes csiszolgatni, aki vevő erre, és élvezi, hogy pasi és férfi lehet. Én szeretem, amikor feladják rám a kabátot, kinyitják előttem az ajtót, ezek az apróságok azok, amiktől nőnek érzem magam, nem pedig egy jó havernak. 

Mi az apróságokat szeretjük, nem pedig a nagy ajándékokat. A törődés, figyelmesség és az elhalmozás között hatalmas a különbség. Mi még mindig nem szeretjük, ha elhalmoznak minket. Mi szeretjük kiérdemelni az apróságokat is.

További szép napot Neked! Üdv, Kovács Nóra 

Itt tudsz írni nekem: norakonyv@gmail.com

Nézd meg az új BLOGOMAT: http://norasmith.empowernetwork.com

Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures

Egy jó partner

Sokáig úgy gondoltam, hogy egy könyv csak akkor könyv, ha az kézzelfogható, lapozható, és igazi finom könyv "szaga" van. Vállaltam, hogy begyöpösödött és szögletes vagyok, de a könyv az csak kézbe vehető tárgy lehet, amit kiolvasása után feltehetek a könyvespolcra, és a lakás egyik dísztárgya lesz.

Az egyik könyvbemutatóm alkalmával egy fiatal srác feltett egy kérdést, melyet szerinte minden író megkap legalább egyszer, de inkább többször.


- Szerinted egy könyvnek hol van a helye, az éjjeliszekrényen vagy a könyvespolcon?

Sosem hallottam még azelőtt eme íróknak szegezett beugratós kérdést, de mégis tudtam, hogy mi lenne a helyes válasz. A megfejtés pedig az éjjeliszekrény lenne, de nem is én volnék, ha nem csavartam volna a válaszon egyet, így azt feleltem,

- Egy könyv helye nyilván az éjjeliszekrényen lenne, ám, ha az én könyvemet az olvasó már kiolvasta, és a könyvespolcára, vagy szekrényére teszi, olyan helyre, ahol az az ő számára jól látható, és amikor rávetődik a könyvre a tekintete elmosolyodik, akkor az én könyvem tökéletes helyen van a könyvespolcon.

Ma, amikor a könyv egyre nagyobb teret hódít elektronikus formában, és valljuk be őszintén a kiadása és megjelenése is sokkal egyszerűbb, gyorsabb és költségkímélőbb, bárhol a világban néhány kattintással megvásárolható és letölthető, bizony haladnom kell nekem is ezzel az igénnyel és lehetőséggel együtt. Így be kellett látnom, hogy ha azt szeretném, hogy minél több emberhez érjenek el a soraim és gondolataim, akkor csatlakoznom kell az E-book szerzők népes táborához.

Elég sok tapasztalatom van már a kiadók feltételeivel és megkötéseivel kapcsolatban, így az igazi nagy meló az volt, hogy olyan partnert találjak, aki a szó klasszikus értelmében is partner. Nagy szerencsém van, mert én megtaláltam! Sok időmbe telt, de aki keres, az talál! Így most már örülök, hogy feladtam az elveimet, és útjára indítottuk az első könyvemet az eKönyv Magyarországgal a világhálón. Ha a letöltött változat elnyeri az olvasók tetszését, és szeretnék a kézzelfogható verzióját a saját polcukon látni, és elmosolyodni, amikor összetalálkozik a "tekintetünk", sikeres munkát végeztünk! :)

Kedveskéim!:)
Nóra című könyvem mostantól E-book-ban is megvásárolható, fotóimmal illusztrált változatban. Tessék, tessék, vegyétek és olvassátok az utcán, a metrón, villamoson, napozás közben a strandon, országon belül és kívül, Földön, vízen és a levegőben! :) 

https://www.ekonyv.hu/hu/konyv-reszletei/nora?eid=2689 

Kellemes olvasást és kikapcsolódást kívánok Nektek! :)  

Bevezető, hangoskönyv : https://www.youtube.com/watch?v=YlX6_UWryPk

NoraS

Részlet-ek a NÓRA című könyvemből: Mallorca Marineland- Delfinárium

I.    részlet
 

2011. április 

Sok éve ugyan jártam már Marinelandban, és láttam is delfin show-t, de nem emlékszem az élményre. Októberben, amikor a szigetre költöztem, már zárva volt, így mostanáig vártam arra, hogy végre komoly géppel fotózhassam őket. Engem igazából nem a show érdekelt, hanem a Delfinek.  Nem tudom megmagyarázni mitől, vagy miért van bennem ez a nagyon mély kötődés a delfinek iránt. Biztosan van oka. Persze tudjuk, minden ember szereti a delfineket, ahogy minden ember szereti a zenét is. Csak én a zenét is másképp élem meg, mint a többi ember, és a delfinek pedig számomra a csoda kategóriába tartoznak. Egyszerűen űrkutyák és kész. Én nem a showt néztem, és nem a showt fotóztam, én a Delfinekkel töltöttem negyven percet.  És azt láttam, hogy azok az emberek akik, velük foglalkoznak, ugyanolyan szabadok, mint ők. Olyan összhangban és óriási szeretetben élnek egymással, amit konkrétan megható látni. Nem természetes környezetben ezek a csodás állatok olyan jól érzik magukat, hogy azt kellett mondanom, örülök, hogy nem a nyílt tengerben élnek. Szabadok, és boldogok, gyönyörűek, tündériek, és veszettül mókásak. Ilyen intelligenciája csak egy űrkutyának lehet, egyszerűen csodálom és tisztelem őket. Érdekes, hogy minden mutatványuk önmagában egy élmény, de nekem mégis az volt a legütősebb, amikor négy delfin egy laza kézmozdulatra megindult abban a nem kis medencében, és megmutatták az erejüket a vízben úszva, iszonyat tempóban, körbe, körbe. Szarul járt, aki akkor a medence közelében állt,- egyébként tilos is -  sok vizet kapott a nyakába. Tehát, megkaptam az élményemet, amit már annyira vártam. A Delfinek kikapcsoltak, feltöltöttek, majd felkapcsoltak bennem valami titkos energiaforrást, aztán elküldtek haza.   

Néhány héttel később pedig a munkám most a könyvem írása mellett és közben, egy Mallorcáról szóló úti film forgatókönyvének elkészítése. Itt az ideje, hogy hat hónap után megmutassuk a világnak,  melyik az a hely, amiért lemondtam az otthon kényelméről, a családomról, Apsziról, és a cicákról, a barátaimról, ismerőseimről, és a tutinak mondott munkámról. Készítünk egy olyan filmet a szigetről, ahogy én látom, ahogy nekem tetszik, és ahogy szívesen megmutatnám mindazoknak, akik  már ismerik, és mind azoknak, akik majd csak ez után fognak szerelembe esni iránta.

II. részlet

Három napig jártam Pálma irodáit és szép sorban beszereztem minden engedélyt, igazolást és kérelmet, tök egyedül. Óriási élmény volt. Hivatalos ügyeket intézni Mallorcán, az igazi kihívás, nekem pedig pont erre volt szükségem. Egyáltalán nem zavart, hogy volt olyan hely, ahova négyszer kellett visszamennem, mert hatodik alkalommal is mosolyogva tettem volna meg. Tanultam, ismerkedtem, kapcsolatokat építettem, és szép lassan a kezemben is volt minden papír a filmforgatásához. 

Csak a Marineland nem válaszolt még. Pedig az nekem nagyon kell! Azt szinte bármi áron akarom! Mivel egy központi fotós irodában is jártam, megkérdeztem, hogy lenne-e ötletük a problémám megoldására, ugyanis másfél hete nem válaszolnak a mailemre. Menjek oda személyesen? A válasz annyi volt, hogy sajnos egyáltalán nem tartozik hozzájuk az engedély, mert a Marineland magán cég, viszont kapcsolatuk van velük. Egy telefont igazán megér. Holnap tudja intézni, és jelzi, hogy mi az eredmény. 

Másnap reggel várt egy mail a fotós irodától, hogy a Marineland igazgatója nagy szeretettel vár engem, most délelőtt.

Mi van? Visítottam a laptop előtt a kávémat lötyögtetve. Gyorsan összekaptam magam és irány a Marineland. Öt perc autóval. Megmutattam a portán a kinyomatott levelet, mely szerint az igazgató úr vár, és nagy mosollyal mutatták, hogy merre találom. Ahogy benyitottam a porta ajtaján, egy irodából kilépő, rettentően szimpatikus és barátságos, ötvenes pasi fogadott. Már nyújtotta is a kezét, és végig spanyolul mondta, hogy megkapta a mailt a filmes irodától, és már várt, miben segíthet? 

Összeszedtem az összes nem létező spanyolomat és mondtam, hogy

- Entiendo, pero no habla espanol, estoy estudidando. Do you speak English?

- Yes I do. Egy hatalmas mosoly társaságában.

Elmeséltem neki, hogy hat hónapja a szigeten élek, fotós vagyok, és a társammal egy Mallorca úti filmet forgatunk május elején, és szeretnénk a Marinelandot is megmutatni a magyar érdeklődőknek. Van-e erre lehetőség, és ha igen, akkor mik a feltételei? Nagyjából három perccel később - nagy mosollyal - már a megbeszélt időpont megerősítésén is túl voltunk. Az igazgató úr a főbejáratig kisért.

 Eljöttem a parkolóból, és visíííítottaaaam, hogy helló Nóraaa!

 

- Álom 1. kipipálva!  Delfineket fogunk filmezni és kedvemre fotózhatom őket. Akkor, már csak azt kell elintézni, hogy közelebbről is lássam kis kedvenceimet.

Úgy örültem neki, mint egy gyerek. Köszönöm!

III. részlet 

Szerda reggel pedig vártak ránk a Delfinek.  Az igazgató már várt minket. Bemutatott mindenkinek, akivel forgatni fogunk, elkísért minket a papagájshow-ra, és megbeszéltük, hogy a forgatás végén vár minket az irodájában. A papagájshow annyira nem az én világom bevallom, de ettől még aranyos. A műsor után én már indultam volna a nézőtérre, hogy a legjobb helyet találjuk meg a delfinshow forgatásához, de Kornél  rákattant az óvodások fotózására. Lett volna szívem elrontani? Dehogy. 

A Delfinshow után megkerestem a menedzsert, akit előzőleg az igazgató bemutatott, és megkértem, hogy ha lehet, akkor szeretnénk  a Delfineket közelebbről is forgatni.  Tizenöt perc múlva vár minket a hátsó bejáratnál.  Juhéééjj!

 A megbeszélt időben megérkezett a kedvenc trénerem, egy nagyon kedves lány, a trénerek közül ő beszél egyedül angolul, és ő lesz az, aki körbevisz minket a medencénél és mondja, hogy mit lehet és mit nem.  Az első mondata az volt.

- Don’t tuch them! 

Bár ez nyilvánvaló volt, hogy nem lehet a delfineket simogatni, ettől még leírhatatlan az érzés, hogy ott úszkálnak tőlem karnyújtásnyira, és édesen incselkednek, és pózolnak a fotókhoz.  Ez igen is egy kimondottan intim húsz perc volt velük és köztük. Kaptunk egy külön show-t a film kedvéért, és láthattuk hogyan készülnek a következő előadásra.  Hálás vagyok az élményért! 

NoraS