2022. január 26., szerda

Mindenkiről lehet előnyös fotót készíteni? 25 év fotós tapasztalatából mondom, hogy Igen!

 


Miért van az, hogy a gyerekek szeretik, amikor fotózzák őket? 

És miért van az, hogy mire felnőttek leszünk, reflexből emeljük a kezünket az arcunk elé, amikor valaki kezében fényképezőgépet vagy telefont látunk? 

Mi történik velünk vagy bennünk húsz év alatt, hogy a nyíltságunk és természetességünk átvált egy erős zárkózottságba? 

Szerintem ennek sok oka van, boncolgatok most néhányat...



Arra már nem emlékszem, hogy kisgyerekként szerettem-e, amikor fotóznak, de arra igen, hogy volt egy fotós bácsi, aki időnként eljött hozzánk, és készített egy-egy sorozatot rólam. Álltam az íróasztalon, mert az volt a rögtönzött stúdió, és a falon lévő poszter volt a háttér. ( kerestem ezt a fotót, de nem találtam meg) 

Aztán a következő snitt az, hogy felnőtt vagyok, és nem szeretem, amikor meglátom a fényképezőgépet, ami rám irányul. Amikor igazolványképet kellett csináltatnom, már konkrétan ráfeszültem a dologra, és nyilván szörnyű lett az erdemény is, ami mondjuk egy személyi igazolványba került. És amikor valamiért elő kellett vennem az okmányt, igyekeztem úgy intézni, hogy a képet ne is lássam, mert szörnyű volt. Az maradt meg bennem, minden alkalommal, amikor a fotós beállított, hogy olyan merev az egész helyzet. Ide nézz, kicsit balra a fejet, kicsit lejjebb a fejet, húzd ki magad, mosolyogj! 



Mosolyogj! 

Ez a leglehangolóbb felszólítás, ami csak létezhet, ugyanis, parancsra nem lehet természetes mosollyal reagálni. Legyél vidám! Legyél bájos, legyél merész, legyél kacér! Ilyen nincs! Ez nem így működik! Ez úgy működik, hogy tudom mi a célja a sorozatnak. Üzleti, magán, bármi lehet. Nyilván az üzleti fotókon nem vigyorog telibe az ügyfelem, de amikor azt szeretném, hogy mosolyogjon, bedobok egy poént, és lövök. Spontán poén, spontán mosolyt vált ki. Amikor pedig magán célra készül a sorozat, ott lehet mókázni és lehetünk komolyak is. Az én dolgom az, hogy értsem és tudjam, hogyan bánjak az ügyfeleim lelkével és érzelmeivel. 


Rengeteg kisgyrereket, rengeteg felnőttet fotóztam az elmúlt sok évben. Fotóztam úgy, hogy tudta az alanyom, hogy róla készül az adott kép, és fotóztam úgy, hogy lövése sem volt, őt figyeli a gépem. Amióta pedig a telefonokban van fényképezőgép magamat is fotózom, mert meg kellett ismernem az arcaimat. Milliónyi képem van, de ezeket szinte csak magamnak készítem, azért, hogy lássam az igazi arcaimat. Milyen amikor pofát vágok, milyen amikor fáradt vagyok, milyen amikor jól érzem magam, milyen amikor szomorú vagyok, és lehet-e rólam jó képet készíteni? Sokáig én is azt hittem, hogy nincs jó fénykép arcom, és sosem lesz olyan fotóm, amire azt mondom, hogy ezt de nagyon szeretem, ez annyira én vagyok! Az elmúlt 10! évben egyetlen olyan sorozat készült rólam, amivel elégedett voltam, Lívi barátnőm készítette, és a mai napig használom azokat a fotókat. Lívinek ugyanolyan érzéke van hozzá, mint nekem. De azóta se találkoztam hasonló fotóssal, pedig biztosan van, csak nagyon kevés! 



Tapasztalatom szerint az a fő ok, hogy az esetek többségében, amikor pl egy baráti társaságban vagyunk, vagy egy céges csapatéípítőn, az, aki lövöldöz a gépével vagy telefonjával, nem figyel! Csak lövöldözik! Készül egy halom olyan fotó, amin éppen teli szájjal vihogunk, vagy eszünk és ezért grimaszolunk, vadul mesélünk valamit és eltorzul az arcunk, és még sorolhatnám. A lényeg itt az, hogy lövöldözés áldozatai lettünk. Visszanézzük a fotókat és szörnyülködünk, hogy basszus, ez nem én vagyok! Hogy nézek ki, úristen! És ezzel máris elindul a zárkózottsági folyamat. 

Miután életünk során a legtöbb alakalommal olyan ember készít rólunk képet, aki nem ért hozzá, ezekeből a képekből van a legtöbb, nem csoda, ha elkönyveljük, hogy rólunk nem lehet jó képeket készíteni. Nem vagyunk szépek, nem vagyunk fotogének, az csak egy modellnek megy, nekünk nem! Szépen kialakul bennünk a gátlásosság, és beívódott a bőrünk alá, hogy meneküljünk a gép elől. 

Ezek után nem csoda, hogy kevesen érzenek vágyat arra, hogy készíttessenek magukról egy fotósorozatot. Sok éves fotós pályafutásom alatt, legalább ezerszer hallottam azt, hogy Nóri, lécci engem ne fotózz! Sokáig személyes bántásnak éreztem ezt, aztán a citromból szépen lassan készítettem limonádét úgy, hogy aki megkért, ne fotózzam, mégiscsak megtettem, de úgy, hogy ő nem vette észre. Kihívásnak éreztem, hogy megmutassam, mennyire jó fotóarca van, szinte mindenkinek. 


És ezt  itt az egyik kulcs! Amikor valakiről úgy készül fotó, hogy nem veszi észre, olyan természetes lesz az arca, amilyen természetes lesz a fotó róla. Aztán amikor ezeket a fotókat megmutattam az alanyaimnak, csoda történt! Konkrétan megmutattam már sok-sok embernek az igazi természetes, vonzó arcát, és ez az élmény zsigerig hatott mindenkinél. Eltüntettem belőlük a gátlást, és egyszercsak egyre többen mondogatták nekem, Nóri, akkor fotózol, amikor csak szeretnél! Azaz, küldetésem elérte a célját. Örömet, biztonságot, és önbizalmat adhattam már nagyon sok embernek, és ez nagyon jó érzés! 



Önbizalom! Ha azt gondoljuk magunkról, hogy nem vagyunk szépek, egyediek, vozók, az minden mozdulatunkra kihat, MINDIG! És amikor én megmutatom az embereknek az igazi szépségüket, azonnal kinyílnak, méghozzá nem öt percre, hanem tartósan. A hitnek itt is hatalmas ereje van. Ha azt hiszem, nem vagyok szép és nem vagyok természetes, akkor mindíg minden helyzetben úgy is fogok viselkedni. Amikor pedig tudom, hogy természetes vagyok, akkor elhiszem végre, hogy önmagam vagyok, és ez is kihat minden egyes mozdulatomra. 

Most pedig nagyon kritukus leszek

Nagyon sok portrésorozatot láttam már az elmúlt évek alatt más fotósoktól, és sok olyan emberrel beszélgettem, aki készíttetett magáról stúdióban sorozatot. 
Van olyan kedves ismerősöm, aki 3 hét különbséggel két stúdióban fordult meg, és a két sorozat köszönőviszonyban sincs egymással. Az első sorozaton a fotós pont azokat az arcokat fotózta, ami nem előnyös, sőt, nagyon előnytelen volt. Az ismerősöm ezt jelezte is a fotósnak, hogy nem tetszenek a képek. A fotós pedig megsértődött. Majd pár héttel később egy másik stúdióban egy másik fotós pár perc alatt olyan képeket készített, hogy az ismerősöm úszott a boldogságban, mert a saját igazi arcát látta viszont a képeken. Nem agyon retusálva, nem agyon effektezve, hanem a természetes arcot adta vissza, és az önbizalmát is! 

Milliónyi olyan fotós van, aki csak lő és lő, és nem figyeli az adott arcot, nem hangolódik rá az ügyfelére. Ha nem kapcsolódunk össze egymással és nem figyelek, én is sablon szar képeket csinálnék. De én eleve tudom, hogy milyen érzés, ha valaki nem szereti a fotózást, és azt is tudom milyen érzés, amikor olyan képet látok magamról, ami én vagyok. Ezért tudom az ügyfeleim számára a legjobbat kihozni. Ha a fotós énem és az emberi énem egyszerre működik, azaz ösztönből és figyelemből fotózok, csodákat alkotunk. 



Egy rossz fotóval borzasztóan el lehet venni valaki önbizalmát, és egy jó fotóval szárnyakat lehet adni. Ezért is szoktam mondani, hogy egy jó fotósorozat felér egy terápiával. 



Kovács Nóra 
Norapicture 



2021. december 3., péntek

Gondoltad volna, hogy a nyugtató életet menthet?


Milyen hülyén hangzik ez, pedig így van. Nem a netről szedtem információ, hanem saját és mások tapasztalatai alapján mondom. 

Még a vírus-helyzet elején megfogadtam magamnak, hogy erről a témáról nem akarok írni. Írnak erről mások eleget, én maradnék olyan témáknál, amelyektől jobban fogja érezni magát az olvasóm. Nem lehúzni akartam az emberek lelkiállapotát, hanem emelni. 

Most viszont, 8 hónappal a saját betegségem után, és sok ismerősöm történetét ismerve úgy döntöttem, hogy pár sorban megosztanék egy hasznos dolgot. 


Betegségem kellős közepén elvesztettem anyukámat, neki sajnos nem sikerült a harc. - bár erről is megvan a saját véleményem, de ezt nem itt fogom kifejteni- 

Anya távozása utáni napon beköszönt hozzám egy pánikroham! Kínomban előbb a barátnőmet majd utána az ügyeletet hívtam és elsoroltam  a tüneteimet. Óriási szerencsém volt, hogy az ügyeletes orvos körültekintően és figyelmesen foglalkozott velem a vonal másik végéről. Miután végighallgatott, megnyugtatott, hogy ez csak pánikroham, és ő most segít nekem jobban lenni. Segített abban hogyan vegyem a levegőt, mire figyeljek és megkérdezte, hogy van- e itthon NYUGTATÓ?! 

Hogy lenne, nem élek ilyen gyógyszerekkel! Közben viszont eszembe jutott, hogy egy korábbi betegségem kapcsán a háziorvosom felírt egy üveg Frontint, ami bontatlanul pihent egy dobozban. Az ügyeletes orvos türelmesen megvárta, hogy megtaláljam és bevegyek belőle egy felet. Azzal búcsúztunk el, hogy egy óra múlva visszahív. Így is lett, nem egészen egy óra múlva visszahívtak, de akkorra már sokkal jobban voltam. Akármennyire nyugtató ellenes vagyok, szükségem volt rá, és hatott. De ez nem azt jelenti, hogy leszedált és folyt a nyálam, hanem valóban megnyugodtam. Ettől kezdve a karantén feloldásáig naponta szedtem 3x felet. Ismét mondom, nem leszedált, hanem nyugodt voltam és a betegségem is kezdett elmúlni, méghozzá látványosan. 


Ma már mindenki tudja, hogy a félelem hatalmas negatív erő, és borzasztóan nehéz megszabadulni tőle. Amikor félünk, rettegünk, nem gyógyulunk, hanem rosszabbul leszünk. 
Sok barátom, ismerősöm járt hozzám hasonlóan, hogy a betegsége egyik tünete  a pánik és a pánikroham volt. Azt viszont SEHOL! sem olvastam az elmúlt lassan két évben, hogy a tünetek egyik nagyon hatékony kezelője a nyugtató lehet!  - Ezt nyilván a háziorvossal át kell beszélni, hiszen receptköteles gyógyszerről van szó- Nyugi, a betegség után nagyon szépen le lehet jönni a nyugtatóról, semmilyen káros hatása nem marad. 

Azt is kevés helyen olvastam, hogy a betegség egyik tünete, hogy dobálja a pulzust és feszültté, mondhatni idegbeteggé teszi az embert. Nyilván nem vagyunk egyformák, és ezek a tünetek nem mindenkinél jönnek ki. De aki feszült, sík ideg, törni-zúzni tudna, akárcsak a bezártság okozta feszültség miatt, miért ne használhatna arra a néhány napra akár természetes alapú nyugatót, bár azok ebben helyzetben alig használnak. Erre van pl. a háziorvos, hogy megbeszélhessük vele telefonon. Ő felírja  a receptet, a beteg megkér valakit, hogy ugorjon el a gyógyszertárba és hozza el. 


Ha félsz, feszkós vagy, szétrobbansz belülről, dühös vagy, kérj segítséget az orvosodtól! Ne szégyelljük, hogy néhány napig vagy hétig nyugtatót szedünk. 

Tapasztalatból tudom, hogy a  nyugalom az egyik legerősebb gyógyszer! :) 

NoraSm 
Nézz be hozzám itt is! :) 

2021. november 17., szerda

Profi családi fotók a te otthonodban?




Igen! Otthon nálad, nálatok, a saját környezetben, hogy minél kényelmesebb és felszabadultabb legyen a fotósorozat 

Mikor volt olyan élményed, hogy egy profi fotós, aki 25 éve fényképezi az embereket, akár egy óra alatt is kihozza belőled a legjobbat? 


Nagyon sok olyan embert fotóztam már, akik évtizedeken keresztül elhitették magukkal, hogy róluk nem lehet jó képeket készíteni. Én pedig megmutattam nekik, hogy LEHET! 


Mit kaphatsz tőlem?

Egy jó élményt és emléket

Egy olyan profi fotósorozatot, amit évekkel később is szívesen fogsz nézegetni

A válogatott teljes galériát retusálva 50-100 db fotó, eredeti méretben adom át neked, e-mailben, vagy adathordozón.

8 napon belül megkapod a kész válogatás albumodat



Az ajánlatom pedig a következő: 

1. csomag: 60 perc fotózás

2. csomag: 90 perc fotózás

Jelentkezz minél előbb, mert fogynak a kedvezményes helyek! December 05-ig való jelentkezésre érvényes a kedvezményes árajánlat! 

Neked tetszik ez a lehetőség? Akkor kérlek, oszd meg az ismerőseiddel, hogy ők is a részesei lehessenek! Köszönöm!  

AZ AJÁNLATOMRA ITT TUDSZ JELENTKEZNI: norapicture@gmail.com

Vagy: facebook.com/norapictures MESSENGER 

Lenne még kérdésed? Írj nekem bizalommal: norapicture@gmail.com

facebook.com/norapictures


2021. szeptember 29., szerda

Hétfő - Hétindító, vagyis, miért utáljuk a hétfőt annyira?


Évtizedeken keresztül gyűlöltem a hétfőt, annyira nagyon, hogy sokszor gondolkodtam rajta, hogyan lehet megszabadulni tőle, TELJESEN!? 

Nyilván sehogy, de miért is vagyunk rosszul lelkileg és már sokszor fizikailag is ettől az első naptól? 


A rövid válaszom erre az lenne, hogy azért utáljuk a hétfőt, mert utáljuk a munkánkat, az iskolát. Ha szeretnénk őket, alig várnánk a hétfőt, nem  igaz? Tök logikus.

Akkor induljunk először arra, hogy nem is a hét első napjával van gond, hanem a környezetünkkel. Frusztrál már  a munkahely, és nem abban az iskolában tanulok, ahova eredetileg menni szerettem volna. Ha azt tanulnám, ami igazán érdekel, alig várnám a hétfőket, hogy megint valami újat és okosat tanulhatok. Ha szeretném a munkámat, tök mindegy lenne, hogy milyen nap, van, bemegyek vasárnap délután is, ha szükséges, mert nem tehernek, hanem lehetőségnek élmén meg. 



Évekig agyaltam ezen a kérdésen, és igyekeztem úgy alakítani az életemet és  a munkáimat, hogy szeressem őket. Ma már nem okoz gondot, hogy szombat vagy vasárnap dolgozom, és hétfőn vagy kedden vagyok szabad. 

Sok évvel ezelőtt, amikor már lassan ott tartottam, hogy eret vágok a szürke hétfőtől, kitaláltam, hogy ez lesz az a nap, amikor hivatalos ügyeket intézek. Ennél rosszabb időzítés nem is lehetne, hiszen hétfőn reggel egy Bankban, a NAV-ban, egy biztosítónál, a Postán tuti, hogy mindenki bunkó és frusztrált. Aztán kiderült, hogy ez így nem igaz. Aki szereti a munkáját és alig várta, hogy hétfő reggel legyen, előzékeny, kedves és segítőkész volt az ügyfelekkel. Engem meg feldobott hétfő reggel 9-kor az első kávém előtt, hogy percek alatt elintéztem azt, amihez alapból semmi kedvem sem volt. Kedvesek voltak velem, és jól indul a hét, mert már tettem valami hasznosat és haladnak az ügyek, a dolgaim. Azaz, szép lassan lett belőle egy hétindító rituálé, és a mai napig is nagyon jól működik. 

Nekem már akkor volt hétindítóm, amikor ezt a kifejezést még senki sem használta. Mára viszont sajnos kezd elcsépelt lenni, és sokan igazából nem is értik mit jelent, mert annyit halllották, hogy unják, anélkül, hogy értenék. 

Ha megtervezed, hogy a hét első napjára mindig teszel valami fontos elintéznivalót, sokkal jobb kedved lesz, és több életenergiád. Letudtál egy fontos dolgot már  a hét elején, és ez szépen tovább is viszi az egész hetet egy igazán kellemes hangulatban. Ha én kínokkal állok neki a hétfőnek, szar lesz az egész hetem. Ha teszek azért, hogy jól induljon, akkor meg mosolyogni fogok egész héten, akkor is, ha valami szarság történik. 


Tehát, mondhatjuk, hogy  a hétfő az alapozó nap. Gondold végig, és ha kell, olvasd el újra, a fenti írásomat. Lehet, hogy a harmadik olvasásra fogod igazán megérteni, de meg fog érkezni a felismerés. Aztán ültesd át a saját életedbe, dolgaidba, és használd minden hétfőn :) 

NoraSm
Nóra Kovács
Life coach
kérdésed van? Írj nekem itt: https://www.facebook.com/norapictures

2021. szeptember 20., hétfő

Mindenki akar valamit. Én mit akarok?




Rá kellett jönnöm, hogy a saját csapdámba estem. Nem kicsit. Amikor tíz évvel ezelőtt az első könyvemet írtam, többen jelezték, hogy készüljek fel arra, ki kell majd tennem magamat a kiarakatba, azaz nem bújhatok el a könyvem mögé, mintha nem is léteznék, mert akkor a könyvem sem fog létezni. Pedig, én pont ezt szerettem volna, hogy a könyv legyen a reflektorfényben, ne én. Az elmúlt években ezt annyira jól sikerült gyakorolnom, hogy sokszor én is elfelejtettem, hogy mára írtam már 3 könyvet, nem hogy az olvasóim... 

Ebből is tisztán látszik, hogy elsősorban önterápiának szántam őket, nem pedig a meggazdagodás reményében firkáltam közel ezer nyomtatott oldalt. 

Bizonyítottam magamnak eddig háromszor, ha elkezdek valamit, be is tudom fejezni. Igen  ám, csak  rossz volt a saját programozásom! Én csak addig terveztem, hogy megírom, és kiadom. Az én tervem eddig tartott, és nem volt benne az, hogy sok kedves ember, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, és hasonló szép és siralmas dolgokat éltek meg eddigi életük során, és tisztán értik a gondolataimat, otthon ülnek a foteljukban, vagy egy parkban egy padon és engem olvasnak. Nem toltam ki a tervemet addig, hogy a sok elégedett vásárló és olvasó a könyveim befejezése után kövessenek a blogomon. Nem toltam ki addig a történetet, hogy beszélgetős esteket hozzunk létre sok, kedves, érdekes emberrel, akikkel időről időre az írás mentén interaktív élményekben legyen részünk.




Az elmúlt bő két évben a háttérben sok olyan témát tanulmányoztam, vagy konkrétan iskolában tanultam és sikeres vizsga után egy új szakmával bővítettem a tudásomat, amellyel önmagamhoz sokat tettem, de ami fontosabb, hivatalosan segíthetem mások életét. Foghatom a kezüket egy adott helyzet megoldásának folyamatában. Valahol mindig is ez volt a titkos vágyam, hogy papírom legyen arról, adhatok tanácsot, adhatok ötletet, adhatok segítséget, útravalót, feladatot egy új látásmódot, más érzésvilágot, más megközelítést egy adott problémához. Megtanultam, hogy nem problémák vannak, hanem helyzetek. Tanultam sokat, gyakoroltam sokat, és mindig tanulok valami újat másoktól és magamról is. 


Mit akarok magamból és mit akarok magamtól? 

Megráztam a káoszfámat, mert az utóbbi időben már én se tudtam, hogy mik a fő csapásirányaim. Egy coachnak legyen saját coacha, nekem van, nem is akármilyen! -Egy következő bejegyzésben be fogom őt mutatni nektek. - Olyan káosz volt/van körülöttem, hogy a negyedik coaching alkalommal  tudtam átlátni az egészet és megrázva a káoszfát, megnézni, hogy a sok sallangból mi marad a fán. Mi az a gyümölcs, ami annyira erős, hogy a fán szeretne maradni. Maradt a coching, hiszen ezt akartam igazából. Maradtak a könyvek és az írás minden területe és témája. És maradt a fotózás, hiszen a vérem egy része. 

Mostantól tudatosan megszerkesztve fognak a tartalmak a norapicture oldalra kerülni, és persze  a blogomban az írások is. Heti két nap a fotózás lesz a téma, képekben és írásban. Heti kétszer a Coaching és minden, ami hozzá tartozik. Heti kétszer a könyveimről fogok mesélni vagy részleteket, fotókat mutatni belőlük. Tervem szerint a vasárnap a beszélgetésé lesz. 

Jön a tervezésem, aztán a tartalmak :) 

Lenne ötleted a számomra, vagy kérdeznél? Csak bátran! :) 

nora.sm8@gmail.com 



NoraSm

2021. július 27., kedd

Mi az elmúlt évek leggyakoribb szállóigéje? Engedd el!


Van egy nagyon kedves barátom, ő kezdte el mondogatni nagyjából 3 évvel ezelőtt, munka közben. Hülye a vendég, engedd el! Paraszt a vendég? Engedd el! Lekezelő a vendég? Engedd el, és még sorolhatnám....



Pofátlan velem szemben valaki vezetés közben, sőt, ha én nem figyeltem volna ő helyette, simán baleset lehetett volna, de én ezt csak úgy engedjem el. Kellemetlen helyzetbe hoz valaki, engedjem el. Visszaéltek a bizalmammal, segítségemmel, lehetőségeimmel, de én engedjem el. Veled meg szemét volt a főnököd vagy az ügyfeled, hát te is engedd el! 


Van egy kérdésem...
ha mindent elengedünk, miért csodálkozunk, hogy  lassan egy igazi seggfej országban élünk, és csak úgy elengedjük, ha szemétül bánnak velünk, bántanak, megaláznak, kihasználnak, nem sorolom tovább. 

Ne szólj rá mások gyerekére, ha seggfejül viselkedik, mert az nem a te dolgod! 


Oda akarok kilyukadni, hogy az utóbbi években leszarom tablettán él szinte mindenki, és közben süllyedünk le a posványba. Ott tartunk, hogy az alapvető tiszteletet sem kapjuk meg másoktól, míg ők simán elvárják tőlünk. De ugye ezt is engedjük el! 

Azaz ne konfrontálódjunk! Ne adjunk hangot annak, ha valaki paraszt. Hagyjuk csak rá, és mivel nem szóltunk rá, ő elkönyveli, hogy ez így jól is van, azaz legközelebb még parasztabb lesz. 


Miért is nem nyitjuk ki a szánkat? Miért nem jelezzük, hogy ácsi, aztán nem tovább?!! Miért nem húzunk határokat?! Miért nincsenek elvárásaink másokkal szemben? Miért kussolunk? Miért hagyjuk egy senkiházinak, hogy bábuként rángasson? Ha soha nem jelezzük mások felé, hogy átléptek egy határt, miért csodálkozunk, hogy seggfej ország lettünk? 

NoraSm


2021. július 24., szombat

Mához egy hétre érkezik, újra (2021.07.31) .... immáron a 196. Anna-Bál Balatonfüreden

 


Mához egy hétre érkezik, újra (2021.07.31) .... immáron a 196. Anna-Bál Balatonfüreden 

Eszedbe jutott már valaha, hogy szívesen elmennél egy Anna-bálra? Szép ruhát felvenni, pazar vacsorát fogyasztani, táncolni hajnalig egy pompás környezetben a nyár kellős közepén? 


Amikor kislány voltam, apám többször megígérte, hogy egyszer elvisz az Anna-bálba, de mire felnőttem ez az esemény engem valahogy nem vonzott. Majd évekkel később, pincérként megismertük egymást az épülettel, és immár több, mint 7 éve rendszeresen itt dolgozom beugrós pincérként. Volt szerencsém végignézni az elmúlt évek alatt jó néhány Anna-bált, és mindig fájó szívvel tettem le a fényképezőgépemet délután kettőkor, amikor a műszakom megkezdődött. Lopva lőttem néhány fotót, és fájt a szívem, hogy lemaradok a legjobb pillanatokról. 


Többször írtam már arról, hogy libabőrös leszek, amikor egy nagyobb rendezvény alkalmával bemegyek az Anna Grand Hotel konyhájába. Nekem az a hely, a szentély. Láttam már belülről az eseményt sokszor, így az én Anna-bálom már megtörtént.  Az idén, pont egy hét múlva, életemben először nem veszek fel pincér ruhát, hanem fotózni fogok egészen estig, mégpedig úgy, hogy folyamatosan tudósítom az eseményeket fotókkal és videókkal. 


Szeretném megmutatni neked, hogy mi van a színfalak mögött, hogy lásd mekkora meló van amögött, hogy 500 vendég egyszerre jól érezze magát. Megmutatom az alaphelyzetet, ahogy az Anna Grand kinéz, aztán megmutatom azt, ahogy szép lassan néhány nap leforgása alatt egy csoda hellyé változik, óriási szervezés és munka árán, egyetlen estére. 


Megmutatom, hogy mennyi szakács szükséges az 500 fős vacsora elkészítéséhez és logisztikájához. Megmutatom, mennyit dolgozik egy pincér azon az estén. Megmutatom a díszletet, a hátteret, és a kulisszák mögé is bemegyünk. 


Szeretnéd otthonról, vagy nyaralás közben a telefonodon végigkísérni a 196. Anna-bált? Nincs más dolgod, mint figyelni a Facebook oldalamat:   https://www.facebook.com/norapictures    én pedig jövök folyamatosan a friss tartalmakkal.. .) 

NoraSm