Saját bloglista

  • Energiák - Az emberek folyamatosan változnak. Vannak, akik ezeket a változásokat látják és érzik, és vannak, akik nem. Biztosan hallottad már sok embertől, hogy én az...
    3 éve

2014. május 10., szombat

Kényszer

Képzeld el, hogy mész egy zsúfoltabb belvárosban, és meglátsz egy embert, aki fülhallgatóval a fülében, zenét hallgatva, táncra perdül. Nem nagyon kell vizuális alkatnak lenni, hogy ez a kép előtted legyen. Mit gondolnál erről az emberről, aki csak a zene hallatán boldogságában táncol? Azt gondolnád róla, hogy megkattant. Irreális viselkedést látnál, hiszen a többi ember hangyamód oson a dolgára szorgalmasan. Nézi a járdát, nyomkodja a telefont, vagy alibiből beszél valakivel, hiszen a Voda Red-del korlátlan a traccsolás. És akkor jön egy ember, aki kilóg a sorból, mert meri vállalni a pillanatnyi hangulatát és óriási mosolyát az arcán.

Amikor végigmész az utcán, szoktad nézegetni az embereket? Kerülik egymás tekintetét. Nagyvárosban a szomszédok nem köszönnek egymásnak, egy faluban pedig még az idegeneknek is köszönnek. Mondjuk egy vidéki, kisebb faluban is érdekes látvány lenne, ha valaki dalra vagy táncra perdülne, de itt azért előbb állna be melléd táncolni Gyuri bácsi, két sor zöldborsó kapálása közben. Egy városban viszont úgy néznének rád, mint egy leprásra.

Miért nevelik belénk azt, hogy visszafogottak és érzelemnélküliek legyünk? Titkoljuk és palástoljuk, hogy mit akarunk, kire haragszunk, mi bánt bennünket. Az utcán és idegen közegben mindig viselkednünk kell. Hányszor hallottad ezt életed során, hogy „Viselkedj már!” Én sokszor. Engem nagyon nehéz volt lenevelni arról, hogy úgy viselkedjek, ahogy éppen érzem is magam. Na és persze tartsam meg magamnak a véleményemet, és ne bántsak meg másokat. Mondjuk én ezt már gyerekként sem értettem, hogy miért ne mondhatnám el, ha valaki akár akaratán kívül, de megbántott, vagy rosszat tett nekem. Ha nem szólok, akkor legközelebb ismét megteszi, hiszen honnan a fenéből tudná, hogy az nekem nem jó, ha egyszer nem mondom el neki. Itt jönnek azok a dolgok, hogy az ember szép lassan gyűjti magába a mások által gerjesztett feszültséget. Magadban tartod, hogy ne bántsd meg azt, aki téged megbántott. Azért ez így durva. Ezt írtam a múltkor valami kapcsán, hogy én nem fojtom magamba azt a feszültséget, amit más baromsága hozott létre. Az elfojtás betegségekhez vezet, tehát nem éri meg őrlődni, és benyelni dolgokat.


Egy kicsi gyerek mindennek örül, és mindenre nyitott. Egy gyerkőc szereti, ha fotózzák, a felnőttek pedig szinte megrémülnek, amikor előkerül egy fényképezőgép. Kevés az a felnőtt, aki szívesen adja a legtermészetesebb mosolyát egy képhez.

December elején fordult elő velem először az, hogy mindenféle gátlás nélkül az autóban ülve, lámpaváltásra várva, zenét hallgatva, önkéntelenül elindult a kezem és a lábam, sőt még énekeltem is a dalt és baromira nem érdekelt, hogy a mellettem, vagy a mögöttem álló autóban ülő pasi vagy nő mit gondol, vagy milyen fejet vág. Egyébként érdemes figyelmi a reakciókat, mert egy váratlan helyzetre reflexből reagálnak az emberek. Nézd meg az embereket akkor, amikor találkoznak egy idegen kutyával. Lesznek,  akik ki fognak térni a kutya elől, és egyértelműen jelzik, hogy félnek. Lesznek, akik kedvesen rámosolyognak az ebre, de mennek tovább, és lesznek páran olyanok is, akik megállnak, és megkérdezik, hogy lehet-e haverkodni a kutyával?

Azok az emberek, akik ennyire érdeklődőek és nyitottak és „állatbuzik”, amikor téged az autóban táncolva és énekelve látnának, úgy reagálnának, hogy végre valaki így kedd kora reggel, aki jól érzi magát, és ezt ki is mutatja. Nem az öklét rázza és nem ordít, hogy miért nem megy már az a kurva sor? Ragadós a jókedvű ember látványa, csak sajnos kevesen vagyunk ilyenek, és hol csodabogárnak, hol különcnek, hol pedig elmebetegnek néznek minket, bár mi ezt már megszoktuk, és olykor teszünk is rá, egy lapáttal.

Nem mondom, hogy mindenki táncoljon az autóban vezetés közben, de amikor az utcán vagy a villamoson rámosolyogsz önkéntelenül egy szimpatikus emberre, vissza fog mosolyogni, talán köszön is.


Van egy borzasztóan rossz mániám, de polgárpukkasztásnak imádom. Pékáru fóbiám van, azt hiszem. Amikor vásárolni megyek, és éppen éhes is vagyok, biztosan valami pékáru után nyúlok, csak, hogy én a felét ott a vásárlás közben meg is eszem. De csak a felét, hogy a pénztárnál minden rendben legyen. Érdekes, hogy a kasszások mindig röhögnek rajtam egy jót, anyukám meg ki nem állhatja. Szerinte ilyet nem illik tenni. Mi rossz van abban, ha megeszem a kifli felét, és a maradékkal jelzem, hogy valaha egész volt? Miért van az, hogy nem nyúlhatok hozzá az eperhez a piacon, hogy eldöntsem, szeretnék-e venni belőle, vagy látom, hogy a doboz teteje ép, de az alja már penészes. Miért kellene nekem teljes árat fizetni egy nem éppen friss áruért? Végül is a pénzemért szeretnék jó minőséget kapni, nem pedig otthon bosszankodni, mert hagytam magam átverni.


Kényszerből viselkedünk, kényszerből döntünk, kényszerből cselekszünk, kényszerből éljük az életünket?  Nekem ez nem tetszik, nagyon nem. Nincs két egyforma ember, tehát nem adom el, és nem adom fel az egyéniségemet, csak azért, hogy jobban passzoljak az átlagemberek erkölcseihez és normáihoz. Nem akarok hozzájuk passzolni, és gondolom Te sem.  

NoraS

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése