Megfelelni
Most nem a saját megfelelési kényszerről beszélek, hanem
arról, amit mások kényszerítenek ránk. Az utóbbi napokban többen meséltek
arról, hogy a környezetükkel kellene felvenni a harcot azért, hogy a saját
meggyőződésüket érvényesítsék, de miért kellene ezt egyáltalán megtennünk? Ha
magunknak nem akarunk megfelelni, akkor mások ezt miért is várják el?
Hosszasan gondolkodtam ezen a témán, majd következett egy
újabb beszélgetés egy kedves barátommal, és ez alkalommal elmondtam neki a
következtetésemet, utána pedig a TH terápiám újabb beszélgetése közben is
felvetődött ez a kérdés, és Erika is azt mondja, hogy sajnos igazam van, jól
következtettem.
Megismertél valakit, mondjuk egy nőnek lett egy új
barátnője. Miután ők sok beszélgetés és közös élmények kapcsán úgy érzik, hogy
megtalálták egymással a közös hangot, érdeklődést, érzelemvilágot, szép lassan
bekúsztatják egymást a már meglévő életükbe. Régi barátok, kollégák és a szülők
is megismerik az új barátot, és az elején még minden látszólag rendben is van.
Örülnek neki, hogy új ember lett a mindennapjaid része. Amikor viszont a környezet
azt látja és érzékeli, hogy ez a barátság kezd komolyabb lenni, és most nem a régi
barátok elhanyagolásáról beszélek, hanem csak arról, hogy lett egy plusz ember
körülötted. Nos, amikor idővel kiderül, hogy ez nem egy fellángolt és kialudt
haverság volt, hanem tartós dolog, akkor a környezet, féltékenységből elkezd
támadni, vádolni, beleszólni, bírálni, és te minél inkább kitartasz az új
barátod mellett, annál jobban nyomulnak a régi emberek. Jönnek a jól ismert
mondatok, „ Ez egy bunkó, át fog verni, ki fog használni, miért nem veszed
észre azt, hogy…. Bla…bla…bla… Biztos vagyok benne, hogy neked is mondtak már
ilyeneket.
Az elején szinte meg sem hallod a becsmérlő mondatokat,
később már meghallod, és fáj, de nem szólsz érte, hátha abbahagyja az illető,
hiszen azt látja, hogy te jól vagy. De mivel te jól vagy, ez neki/nekik fáj, és
még többet fognak támadni. Egy idő után sajnos elkezded hallani, és meghallani
is ezeket a negatív mantrákat, és ha akarod, ha nem, elkezdesz rajtuk
gondolkodni. Tudod, van egy olyan mondat, hogy ha a többség ugyanazt állítja,
akkor biztosan nem velük van a baj, hanem veled. No, ezt én cáfolnám. Azért
cáfolnám, mert a környezeted csak bizonyos szeleteket lát a barátból és belőled
is, tehát hiába kívülálló és racionálisabban látja a te dolgaidat, ez nem igaz.
Te vagy benne, te éled meg, veled történik, tehát, te vagy minden titkok
tudója. Csak már annyi szart hallottál magadról és az új barátról, hogy
elbizonytalanodsz és esik a hited szintje. A vége meg az, hogy az fog
megvalósulni, amit a környezet annyit mantrázott. Hurráá! Nekik volt igazuk! Ők
aztán megmondták! Hát inkább kussoltak volna, és sepregettek volna a saját
portájukon.
Mondok egy másikat, van egy nő és egy férfi. Megismerik
egymást, elkezdenek beszélgetni, látják egymást különböző helyzetekben,
megélnek együtt dolgokat, átélnek együtt mély érzelmeket, és amikor ők ketten
eldöntik, hogy ez az ismerkedés a számukra jó dolog, sőt, nagyon jó, akkor jön a
környezet. Az elején mindenki kedves, de amikor azt látják, hogy ez az
ismerkedés mélyül a két ember között, netán jó rájuk nézi, mert mosolyt csal
mások arcára az összhang és harmónia, akkor jön a támadás.
Nem azt kérdezi a környezet ettől a két embertől, hogy mi a
titka annak, hogy sugárzik róluk a nyugalom, és reggeltől estig mosolyognak,
hanem reflexből azon kezd el dolgozni, hogy ezt a jót megakadályozza. Van két
ember, akik élveznék egymás társaságát és gondolatait, de nem tehetik, mert nem
hagyják nekik. Nem akarom leírni azokat a mondatokat, amiket ilyenkor hallani
szoktam, mert már megtanultam, hogy amit én leírok, az egyszer csak megvalósul,
és ezt nem akarom! Mindenki azonnal hallja a fejében ezeket a „jóindulatú”
mondatokat, mert mindenki sokszor hallotta őket. Miért kell nekem, vagy neked
bebizonyítanunk a körülöttünk élőknek, hogy tudjuk, hogy mit csinálunk? Miért
szól bele bárki az életembe, ha nem is kérem rá? Ilyenkor szokott jönni az a
mondat, „De én csak jót akarok neked”
Ki a bánatos Úristen kért meg téged arra, hogy akarjál nekem
jót? Az ilyen ember nekem ne akarjon jót.
Miért kell azt nekem bárki felé is bizonygatnom, hogy én
most jól érzem magam, hogy nekem ez most jó, feltölt, és engedje már meg a
környezet, hogy elkövesd a saját hibáidat, és ha kiderülne, hogy félreismertél
valakit, akkor majd tanulsz belőle, és a következő alakalommal tapasztaltabb
leszel, de senki sem élheti az életünket helyettünk, mert még nekünk is nehéz a
sajátunkat élni.
Ez a két ismerkedő ember egymásnak nem akar bizonyítani, és
maguknak sem, mert nem kell! Nekik minden evidens. A környezet pedig egyet
tehet, elfogadja.
NoraS
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése