Saját bloglista

  • Energiák - Az emberek folyamatosan változnak. Vannak, akik ezeket a változásokat látják és érzik, és vannak, akik nem. Biztosan hallottad már sok embertől, hogy én az...
    3 éve

2014. május 1., csütörtök

Az utóbbi napokban... 6. rész

Megfelelni

Most nem a saját megfelelési kényszerről beszélek, hanem arról, amit mások kényszerítenek ránk. Az utóbbi napokban többen meséltek arról, hogy a környezetükkel kellene felvenni a harcot azért, hogy a saját meggyőződésüket érvényesítsék, de miért kellene ezt egyáltalán megtennünk? Ha magunknak nem akarunk megfelelni, akkor mások ezt miért is várják el?

Hosszasan gondolkodtam ezen a témán, majd következett egy újabb beszélgetés egy kedves barátommal, és ez alkalommal elmondtam neki a következtetésemet, utána pedig a TH terápiám újabb beszélgetése közben is felvetődött ez a kérdés, és Erika is azt mondja, hogy sajnos igazam van, jól következtettem.

Megismertél valakit, mondjuk egy nőnek lett egy új barátnője. Miután ők sok beszélgetés és közös élmények kapcsán úgy érzik, hogy megtalálták egymással a közös hangot, érdeklődést, érzelemvilágot, szép lassan bekúsztatják egymást a már meglévő életükbe. Régi barátok, kollégák és a szülők is megismerik az új barátot, és az elején még minden látszólag rendben is van. Örülnek neki, hogy új ember lett a mindennapjaid része. Amikor viszont a környezet azt látja és érzékeli, hogy ez a barátság kezd komolyabb lenni, és most nem a régi barátok elhanyagolásáról beszélek, hanem csak arról, hogy lett egy plusz ember körülötted. Nos, amikor idővel kiderül, hogy ez nem egy fellángolt és kialudt haverság volt, hanem tartós dolog, akkor a környezet, féltékenységből elkezd támadni, vádolni, beleszólni, bírálni, és te minél inkább kitartasz az új barátod mellett, annál jobban nyomulnak a régi emberek. Jönnek a jól ismert mondatok, „ Ez egy bunkó, át fog verni, ki fog használni, miért nem veszed észre azt, hogy…. Bla…bla…bla… Biztos vagyok benne, hogy neked is mondtak már ilyeneket. 


Az elején szinte meg sem hallod a becsmérlő mondatokat, később már meghallod, és fáj, de nem szólsz érte, hátha abbahagyja az illető, hiszen azt látja, hogy te jól vagy. De mivel te jól vagy, ez neki/nekik fáj, és még többet fognak támadni. Egy idő után sajnos elkezded hallani, és meghallani is ezeket a negatív mantrákat, és ha akarod, ha nem, elkezdesz rajtuk gondolkodni. Tudod, van egy olyan mondat, hogy ha a többség ugyanazt állítja, akkor biztosan nem velük van a baj, hanem veled. No, ezt én cáfolnám. Azért cáfolnám, mert a környezeted csak bizonyos szeleteket lát a barátból és belőled is, tehát hiába kívülálló és racionálisabban látja a te dolgaidat, ez nem igaz. Te vagy benne, te éled meg, veled történik, tehát, te vagy minden titkok tudója. Csak már annyi szart hallottál magadról és az új barátról, hogy elbizonytalanodsz és esik a hited szintje. A vége meg az, hogy az fog megvalósulni, amit a környezet annyit mantrázott. Hurráá! Nekik volt igazuk! Ők aztán megmondták! Hát inkább kussoltak volna, és sepregettek volna a saját portájukon.

Mondok egy másikat, van egy nő és egy férfi. Megismerik egymást, elkezdenek beszélgetni, látják egymást különböző helyzetekben, megélnek együtt dolgokat, átélnek együtt mély érzelmeket, és amikor ők ketten eldöntik, hogy ez az ismerkedés a számukra jó dolog, sőt, nagyon jó, akkor jön a környezet. Az elején mindenki kedves, de amikor azt látják, hogy ez az ismerkedés mélyül a két ember között, netán jó rájuk nézi, mert mosolyt csal mások arcára az összhang és harmónia, akkor jön a támadás.


Nem azt kérdezi a környezet ettől a két embertől, hogy mi a titka annak, hogy sugárzik róluk a nyugalom, és reggeltől estig mosolyognak, hanem reflexből azon kezd el dolgozni, hogy ezt a jót megakadályozza. Van két ember, akik élveznék egymás társaságát és gondolatait, de nem tehetik, mert nem hagyják nekik. Nem akarom leírni azokat a mondatokat, amiket ilyenkor hallani szoktam, mert már megtanultam, hogy amit én leírok, az egyszer csak megvalósul, és ezt nem akarom! Mindenki azonnal hallja a fejében ezeket a „jóindulatú” mondatokat, mert mindenki sokszor hallotta őket. Miért kell nekem, vagy neked bebizonyítanunk a körülöttünk élőknek, hogy tudjuk, hogy mit csinálunk? Miért szól bele bárki az életembe, ha nem is kérem rá? Ilyenkor szokott jönni az a mondat,  „De én csak jót akarok neked”

Ki a bánatos Úristen kért meg téged arra, hogy akarjál nekem jót? Az ilyen ember nekem ne akarjon jót.


Miért kell azt nekem bárki felé is bizonygatnom, hogy én most jól érzem magam, hogy nekem ez most jó, feltölt, és engedje már meg a környezet, hogy elkövesd a saját hibáidat, és ha kiderülne, hogy félreismertél valakit, akkor majd tanulsz belőle, és a következő alakalommal tapasztaltabb leszel, de senki sem élheti az életünket helyettünk, mert még nekünk is nehéz a sajátunkat élni.

Ez a két ismerkedő ember egymásnak nem akar bizonyítani, és maguknak sem, mert nem kell! Nekik minden evidens. A környezet pedig egyet tehet, elfogadja.

NoraS



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése