Blogolj!

Jó néhány évvel ezelőtt, amikor először megpróbálkoztam papírra vetni a gondolataimat és érzéseimet, azt hittem, hogy ez egy roppant nehéz dolog. De ahogy leírtam az első szavakat, szárnyra kaptak az ujjaim, és csak püfölték a klaviatúrát. Meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy utat fognak törni maguknak a gondolatok.

Sosem voltam rendszeres blogoló, mert azt hittem, hogy ki a fenét érdekel az, hogy milyen gondolatok futkosnak a fejemben a reggeli tejeskávém szürcsölgetése közben, vagy akkor, amikor éjjel kettőkor még nem tudok aludni, mert kattognak a fogaskerekek a fejemben, hol a kínzó gondjaim miatt, hol pedig egy friss sikerem, vagy ötletem kapcsán. Ezért szoktam rá arra, hogy csak akkor írok, amikor olthatatlan vágyat érzek, és persze a témák is szabadon választottak. Annak idején a könyvemben azért (is) kevertem össze az időket, időszakokat, hogy ne mondhassa senki, kiadtam egy blog könyvet, mert nem az. Nagyon sokáig a napi blogolás gondolata feszültté tett, mert ha valami kötelező, és minden nap kénytelen vagyok vele dolgozni, akkor sosem fogok jókat írni. 

Most pedig az Empower Network tagjaként önként és dalolva vállalom, hogy naponta posztolok. Amikor a profilomat raktam össze, azon agyaltam, hogy mi a fenéről fogok én naponta írni? Esélytelen, hogy minden napra legyen valami használható mondanivalóm. Egy hét telt el a startolástól, és most meg azon mosolygok, hogy a napi egy bejegyzés lehet, hogy kevés lesz?  :)

Egy blogbejegyzés nem attól lesz jó, ha betartom az 500-700 szót, hanem attól, ha egyedi, érdekes, másolható, osztható, tartalmas, informatív, és feldobja, vagy elgondolkodtatja az olvasót. Ma már mindenki okostelefonnal él "párkapcsolatban", tehát fényképezőgép szinte mindig lesz nálad. Fotózd le azokat a dolgokat, amik téged érdekelnek, töltsd fel a képet a blogodba, írj hozzá néhány mondatot, és oszd meg az olvasóiddal. Értékelni fogják. Meg fogsz lepődni, hogy hány hozzád hasonló gondolkodású embert fogsz megismerni.

Sok embertől hallottam már azt a kifogást, hogy nincs időm naponta 30 percet magammal és a gondolataimmal foglalkozni. Azt is sokszor hallottam már, hogy én nem tudok írni. Könnyű neked Nóra, te értesz hozzá. Nem, én sem értek hozzá! Csak volt bátorságom megírni az elsőt, volt bátorságom megmutatni néhány embernek, és jó érzés volt a dicséret.  Ugyanis a jól kiválasztott, sok mindenkit érdeklő témák miatt egyszer csak létrejön egy olvasói tábor, akikkel tapasztalatokat cserélhetsz, új emberekkel ismerkedhetsz meg, visszaadhatod az ő érzéseiket, és az általad megélt dolgokkal segíthetsz másoknak, hogy hamarabb kikecmereghessenek egy rossz helyzetükből, vagy éppen megerősíted őket az adott témával kapcsolatban az álláspontjukban. A hasonló a hasonlót vonzza. Leírom nagybetűkkel, jó? SIKERÉLMÉNYT! fog hozni a blogod az életedbe, mert feltöltenek a visszajelzések, amiket kapni fogsz.

Ezt pl. tegnap ( hétfőn reggel) kaptam, már az új blogom kapcsán. Gyűlölöm a hétfőt, ha tehetném törölném a napot a naptárból. Amióta az eszemet tudom azon vagyok, hogy megszeressem ezt a napot, de eddig nem sikerült. Viszont az, amikor hétfőn reggel kinyitom a laptopomat, és olyan email vár, min ez, egész napra feltölt. 

"Uhhhh olvasom a blogokat, izgatottan várom a folytatást Én imádok olvasni,de ilyet még nem éreztem..olvasom,olvasom és teljesen elvisz...persze kellett ehhez a személyes ismeretségünk is,de röviden fogalmazva;) "mindegyik olyan Nóris" szórakoztatnak az írásaid, így a nem túl könnyű napjaimban,;))!!Köszi;)))" ( K.V.)

Nem kell a blogoláshoz sem írónak, sem újságírónak lenni. Minél egyszerűbben, logikusabban, tisztábban, de leginkább őszintébben írsz mindarról, ami téged foglalkoztat, átélsz, kipróbálsz, annál több olvasód lesz :) Mindig fog várni valaki, amikor hazaérsz, még akkor is, ha csak virtuálisan is, de várni fog.

Gondolj bele! Minden ember jó valamiben. Van aki hidakat épít, van aki tortákat süt, van aki a cukorbetegségről tud sokat írni, vagy arról, hogyan küzd meg a mindennapokkal egyedülálló anyaként, milliónyi példát sorolhatnék. A blogolás tökéletes lehetőség arra, hogy kitaláld mik azok a dolgok, amik téged a legjobban érdekelnek, de sosem volt bátorságod, vagy időd foglalkozni vele.

Az emberek szeretnek olvasni, kicsit bekukkolni mások életébe, őszinte érzésekről, és bevállalt kudarcokról vagy pofonokról. Egymásból és egymástól tanulunk, te is, meg én is. Arra szinte mindenkinek van ideje, hogy a reggeli kávé, vagy az esti híradó közben olvasson, és a blog erre tökéletes lehetőség. Arról nem is beszélve, hogy visz egy kevés rendszert az életedbe. Hamar megszokod, sőt rákapsz az izére, és mivel folyamatos elismerést generál neked, függővé válsz :) Pozitív értelemben függő leszel. 

Blogolj, hogy kiírd magadból azokat a dolgokat, amik feszítenek belülről. Fehér Mariann kérdezte tőlem a Juventus rádiós ( Budapesti Arcok c. műsor) beszélgetésemkor, hogy amikor kiírok magamból dolgokat, azzal valóban azt érem el, hogy megszabadulok tőlük? És a válaszom az volt, hogy igen, mert az írás nem más, mint terápia. Mariann mosolyogva zárta le a kérdést, hogy igen,szerinte is az! Sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az az ember, aki kipakolja magából a dolgait. Az viszont tény, hogy kutya kötelességed úgy megírni a sztorit, hogy a végére nevess rajta. Hidd el ez sem nehéz, csak most érzed annak. És most joggal vetődhet fel a kérdés többeken, hogy én aztán mindent nem fogok ám  leírni magamról! Nem is kell, mert a sallangot ugyan megosztod a világgal, de a nagyon fontos, titkos dolgoknak bőven lesz hely a lelkedben és a fejedben, és akkor itt jön megint a terápia, mert mivel a sallang a kukába került azzal, hogy megosztottad másokkal, a fontos dolgok benned maradtak, így nem lesz káosz az érzelmi világodban, sokkal nagyobb rálátásod lesz az életedre, tehát gyorsabban és magabiztosabban  fogsz tudni dönteni, lépni és cselekedni. Nem viszik el a figyelmedet az apróságok. Érted? :) 

Az egyik barátnőm néhány hónappal ezelőtt magánéleti válságban volt. Sehogy sem tudott közel kerülni a férjéhez, hogy nyugodtan, és logikusan elmondja neki mindazokat a dolgokat, amik őt nyomasztják, bántják és zavarják. Azt tanácsoltam neki, hogy fogjon egy papírt, tollat, és írja le neki egy levélben. Teljesen mindegy, hogy három mondat lesz, vagy három oldal, írja le a kínjait, szorongásait, kéréseit úgy, ahogy az jön belőle. Egy pillanatig se érezze magát kellemetlenül, hiszen a párjának írja, de írjon! Majd amikor kész a  levél, és hazajött a férje, adja oda neki, hogy olvassa el. DE! Hagyja őt egyedül a levéllel, és ne kérdezze meg, hogy elolvasta-e, és mi a válasza, hanem vonuljon vissza, és hagyja őt gondolkodni. Lehet, hogy azonnal, lehet, hogy hetek múlva, de hatni fog. Sokkal jobban, mint azt ő most gondolná. Nos, a barátnőm először rosszul lett, hogy ő erre képtelen, de valahogy mégis erőt vett magán, és leírt mindent, és amíg írta csak sírt és sírt, de leírta és kiírta magából. Mire kész lett vele, meg is nyugodott, és mosolyogva tette a levelet az asztalra. Amikor hazaért a férje, átadta neki a levelet és egy szót sem szólt hozzá, csak felöltöztette a gyereket, és ismét szó nélkül elmentek sétálni. Séta közben újra kisírta magát a barátnőm, ám bízott abban, hogy működik a levél-terápia. Egy jó órával később értek haza, és a barátnőm úgy tett, mintha semmi sem történt volna, nekiállt vacsorát készíteni. A férje pedig szó nélkül segített megteríteni, majd könnyes szemmel átölelte őt, és annyit mondott, KÖSZÖNÖM! :) 

Mindegy, hogy mit írsz, cikket, blogot, levelet, emailt, könyvet, csak ÍRJÁL!

További szép napot Neked! Üdv, Kovács Anett Nóra 
Itt tudsz írni nekem: norakonyv@gmail.com

Nézd meg az új BLOGOMAT: http://norasmith.empowernetwork.com

Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures

Esküvői gépszíj

Csúnyán hangzik tudom, pedig nem az. Esküvő és esküvő között óriási különbségek vannak. Kicsi, nagy, házasságkötő termes, templomi, sziklaszéli, patakparti, Balatonos, tengeres, erdős, és még sorolhatnám a végtelenségig. Hála az égnek,  ma már valóban  határ a csillagos ég, ha esküvőről van szó. Vannak jobban, és kevésbé jobban sikerült esküvők, sajnos ezt az eseményt nem nagyon lehet ismételni, ha valami nem úgy sikerült, ahogy terveztük, ezért talán jó ötlet lehet az, hogy tervezz egy vázat a napnak, a többit pedig bízd az életre. A túlságosan megtervezett esküvőket általában nagy "meglepetések" érik, és ha görcsösen ragaszkodsz az elképzelésedhez, nem alkalmazkodsz a helyzethez, akkor akár keserű is lehet a méz, holott pont az édes méz állapota a cél.

Megfigyelted már, hogy egy esküvőn a vendégek is átkerülnek egy teljesen más lelkiállapotba? Elfelejtik a napi gondjaikat, a szorongásaik is otthon maradtak, és így a házasság szertartása olyan érzelmeket hoz ki belőlük, amiknek a létezéséről lehet, hogy nem is tudtak eddig. Van  olyan típusú ember, aki szeret esküvőre járni, mert ott  mindenki happy, és szerelmes. Feltölti az emberek lelkét egy esküvő jó időre, mert újra hisznek a szeretet, szerelem, őszinteség, bizalom, és a család erejében. 

Azok a vendégek, akik már házasok, felelevenítik a saját esküvőjüket, akik még a nagy nap előtt állnak, átérzik, hogy mi vár majd rájuk is, amikor eljön az ő esküvőjük. Fiatalok, idősebbek, gyerekek, nők, férfiak, rokonok, tanuk, koszorús lányok, ceremónia mester, barátok, haverok, mindenki másképp éli meg ezt a napot, de valahol mégis ugyanúgy. 

A házasság szentsége, és szépsége mindenkit magával ragad, még az érzéketlennek tűnő embert is. Ilyenkor el szoktam gondolkodni, hogy ha egy esküvő ekkora feltöltődést, erőt, és hitet képes adni nekünk, akkor miért nem csináljuk ezt gyakrabban? És akkor ez most így hülyeség, mert ez különleges, egyszeri alkalom. Akkor viszont miért nem teszünk arról, hogy a mindennapokba belecsempésszünk egy kis romantikát. Lelki értelemben becsukni magunk mögött az otthonunk ajtaját, és olyan élményekkel gazdagítani egymást, ami mélyíti és erősíti a köteléket, legyen az házasság vagy párkapcsolat. 

Sokan elfelejtik, hogy egy kapcsolat csak akkor működik jól hosszútávon, ha minden nap teszünk érte. Elcsépelten hangzik, de ettől még így van. Nem a házassággal lesz vége valaminek, hanem azzal kezdődik.

Én kimondottan szeretem az esküvői gépszíjat, mert ahogy korábbi írásomban említettem, teljesen mindegy, hogy vendég, vagy fotósként veszek részt egy esküvőn, igen is elkap a gépszíj, de nekem szerencsém van, mert a fényképezőgépem mögé bújva nem sok látszik abból, ha folynak a könnyeim :)

További szép napot Neked! Üdv, Kovács Nóra 

Itt tudsz írni nekem: nora.sm8@gmail.com

Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures

Itt pedig a zárt csoportomat találod, ahol kimondottan az esküvő témakörét járjuk körbe, együtt! :) 

https://www.facebook.com/groups/347419327557453

Esküvős feeling vol.01

Az elmúlt egy hónapban három esküvőt fotóztam, és mivel a jó fotós egyik fontos jellemzője az empátia, percek alatt kell alkalmazkodnom a helyhez, környezethez, a menyasszonyhoz és a vőlegényhez. Ehhez a témához rutin kell, sok esküvőn kell részt venni vendégként is, hogy rálátásod legyen, és minden pillanatban ott legyél, ahol és amikor kell. Nehéz munka, mert 10-12 órán át figyelnem kell magam körül mindent és mindenkit. Az esküvő fotózása egyszeri és megismételhetetlen, tehát nem lehet hibázni.

Általában ragaszkodom ahhoz, hogy ne a szertartás előtt tíz perccel essek be, hanem minél több időt töltsek, elsősorban az arával - hiszen leginkább róla szól a nap - és mire a ceremónia elkezdődik mi már teljesen egy hullámhosszon vagyunk. Elkísérem őt a sminkeshez, fodrászhoz, látom őt, ahogy percről percre feszültebb, és izgatottabb lesz, és amikor az öltöztetésre kerül a sor, már szinte kézzel fogható a feszültség. Sokszor eszembe jut ilyenkor, hogy micsoda élményekről marad le a vőlegény, amiért a szokások szerint az esküvő napján csak a házasság kötő teremben vagy a templomban  láthatja aráját. És azon is morfondírozom, hogy a férfi szakaszt is érdemes lenne fotózni, mert az sem semmi! :)

Tehát a mostani hármas esküvőzés egy kicsit belülről

Az első  fotózás kicsit rendhagyó volt, mert a házasság kötés napján nem tudtam volna ott lenni, így előrehozták a fotózást, amit a Városligetbe terveztünk.  Egy kedves barátnőm és férje ajándékozta a sorozatot az ifjú párnak, és így vegyes érzelmeim voltak, mert az arát és leendő férjét akkor láttam először, amikor megérkeztek a fotózásra. 

Nyílt az ajtó és amikor a menyasszony belépett a lakásba, karján a ruhájával, minden feszültségem elszállt. Egy nő nem akkor lesz szép menyasszony, ha nád szál vékony, hanem akkor, ha ő igazán menyasszonynak érzi magát, mert ez sugárzik róla. Tehát ebben az esetben egy kicsit molettebb hölgy lesz a főszereplő. Amíg a smink elkészült, és felöltötték ruhájukat a fiatalok, én készítettem néhány próba képet, és a gépem azt adta vissza, hogy megtörtént az egymásra hangolódás, irány a Városliget! :)

El kell árulnom, hogy az esküvős téma sok szempontból izgalmas. Részese lehetek egy párkapcsolat legbelesőbb érzelem világának, felelősséggel jár, kihívás a számomra, és hatalmas élmény. Ilyenkor egy picit nekem is férjhez kell mennem, ez az empátia része, ami elengedhetetlen, akkor is, ha soha többé nem látom őket! Éreznem kell mindazt, ami az arában és a vőlegényben lejátszódik, mert csak így tudom visszaadni őket a fotókon.

Tehát a Városligetben vagyunk szombat délután, egy kissé borongós, esőre álló, szeles időben. De minket egy cseppet sem zavart, hogy nem sütött hét ágra a Nap, mert a szerelem ereje mindent visz. Tulajdonképpen a fotózás arról szólt, hogy közel három órát sétáltunk, és amikor kiszúrtunk egy jó helyet vagy hátteret, akkor lőttünk jó párat. Vittünk bele mókát bőven, hogy sok év múlva is élmény legyen visszanézni a képeket. Megkértem a kukorica árust, hogy had álljon be a pult mögé a pár néhány fotó erejéig, a tulajdonos pedig már pattant is ki, és nagy mosollyal nézte, ahogy díszletnek használjuk a standját.

Tehát még kreatívnak is kell lennem, de ez meg jön belőlem természetesen, tehát nem feladat. Mire a séta végére értünk az ara már élvezte, hogy a sok turista őket nézi, és a legtöbben odaléptek hozzájuk gratulálni. Zárásként egy tollaslabdázó párt kértünk meg, hogy adják kölcsön az ütőket két percre. Hatalmas móka lett, ahogy a menyasszony és a vőlegény tollasozik :)

Teljesen mindegy, hogy az esküvőd napján vagy előtte készülnek a hivatalos esküvői fotók, szánj rá időt! Sok év múlva ezek a képek fogják neked visszahozni az aznap átélt érzéseket. Sokan spórolnak a jeles nap dokumentálásával, és később rájönnek, hogy NAGY! hiba volt.

Folyt köv....

További szép napot Neked! Üdv, Kovács Nóra 

Itt tudsz írni nekem: nora.sm8@gmail.com

Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures

Itt pedig a zárt csoportomat találod, ahol kimondottan az esküvő témakörét járjuk körbe, együtt! :) 

https://www.facebook.com/groups/347419327557453

Részlet Nóra című könyvemből 1.

Azt gondolom, természetes dolog, hogy ha valaki egy könyvet ír, akkor abba teljesen beletemetkezik, és a külvilág - részben - megszűnik. Felveszel egy teljesen más fordulatot, és amikor vissza kell zökkenni az életbe, valami hétköznapi dolog miatt, akkor az szörnyen fájdalmas érzés tud lenni.  Amikor írok, és belemerülök a munkámba, akkor nem lógok a neten, de ettől még tudnak adódni olyan helyzetek, amelyekre másképp reagálok, mint amikor mondjuk otthon éltem, ugyanis totálisan kizökkentenek az írásból.  

Pörgök én  a könyvemmel kapcsolatban persze, csak ez más. Sose gondoltam volna, hogy engem ennyire le tud kötni valami, és képes leszek egyszerre csak egy dologra koncentrálni, ahogy a pasik – úgy általában  -, irigylem is őket ezért.  Mint tudjuk, a nők három dolgot csinálnak egyszerre, és közben húsz dolgon agyalnak. Én is ilyen vagyok, de amióta könyvet írok, szép lassan megtanulok egyszerre csak egy dologra figyelni,  hiszen így sokkal hatékonyabb és összeszedettebb munkát lehet végezni. Még a végén én is képes leszek rá?

Ha a saját könyvemet  én nem élem át, akkor mi a francnak csinálom? Ha én nem sírok, vagy akár zokogok végig egy megható, vagy megrázó sztorit, amit épp leírok, akkor megette  a fene az egészet. Ez a könyvem pszichológiai része magam felé, átélek újra mindent, és így a helyükre kerülnek a dolgok. Az olvasónak pedig át kell adnom az érzéseimet is, és ez bizony nagy fájdalommal jár, ami megvisel közben.  Utána szépen letisztulnak az érzéseim is, de szinte minden fejezetben van olyan rész, aminek a felelevenítése hatással van a lelkivilágomra, ráadásul többször is. Hiszen amikor gondolkodom rajta, és azon, hogyan írjam le, az már egy sokk, aztán a durvább része az, amikor papírra is vetem, tehát minimum duplán kapom, pláne, hogy utána még vagy százszor el is olvasom. 

Érzékeny könyvet írok, kérem szépen, így hónapok óta egy mély érzelemvilágban élek. Mondjuk, ha egy hídépítésről írnék, más lenne az alap lelkivilágom is. Sokszor eszembe jut a Csak szex és más semmi! filmben, amikor „dramaturg-Dóra” ül a szobája közepén, előtte a laptopja egy dobozon,  ír, csokit majszol, és sír. Tegyük hozzá, hogy neki épp szerelmi bánata van, de sokszor én is úgy nézek ki, mint ő. Igen, ez ilyen.

Igaz, hogy ez a könyv rólam szól, de én csak egy idegenvezető vagyok. Tehát meg kell találnom az arany középutat,  hiszen a könyv neked szól, a valóságról és az életről.  

NoraS

További szép napot Neked! Üdv, Kovács Nóra 

Itt tudsz írni nekem: norakonyv@gmail.com

Nézd meg az új BLOGOMAT: http://norasmith.empowernetwork.com

Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures

A második gyerekkor

Egy idősebb Boxer kutyus gazdájaként a lustább üzemmódhoz szoktam az elmúlt évek során. Amíg Apolló ifjú titánként falusi kertes házban élt, a nagy terület ellenére sokat mentünk sétálni, futni, kalandozni, autózni. Ahova lehetett vittem őt magammal. Bírta a sok futást, nagy sétákat, és az átlagosnál nagyobb termete ellenére szép formás és izmos volt. Az elmúlt öt évben, amióta a nyugdíjas szüleimmel él, Ő is nyugdíjas lett, lusta, tiszta ősz a pofája, és persze túlsúlyos is. Amikor a kötelező oltások kapcsán meglátogatjuk az állatorvosunkat, aki lassan húsz éve kíséri figyelemmel a családunk ebeit és macskáit, minden alkalommal megszid, hogy csináljak valamit Apollóval, mert DAGADT! Mivel tudja, hogy bolondulásig rajongok az ebemért, és még sok évig szeretném őt a földi síkon tartani, azonnal fogjam őt fogyókúrára, mert meg fog állni a szíve idő előtt.

Idő előtt? Apolló tizenegy éves, és ez Boxeréknél már eleve szép kornak számít, mert ők az intenzitásuk által, rövidebb életűek. Néhány éve Balatonfüreden hattyúztunk Apollóval a mólónál, amikor odajött hozzánk egy kedves, idős néni, hogy szeretne Apollóval egy kis időt eltölteni, persze ha megengedem. Elmesélte, hogy neki is Boxere volt, aki sajnos a közelmúltban meghalt, és nagyon hiányzik neki. Megkérdeztem, hogy mennyi idős volt a kutyus.

- 17 éves volt

- 17? De az hogy lehet? A Boxer nem egy hosszú életű típus. Hogy lehet, hogy ilyen sokáig élt?

- Nagyon egyszerű a titka, szerettük! :)

Amikor Apolló betöltötte a 8. évét, szép lassan felkészítettem magam arra, hogy ő nem fog tizennégy, tizenöt évig élni, legyek hálás ettől kezdve minden napért, amit velünk tölt. Amikor annak idején a Boxer mellett döntöttem, elolvastam egy nagyon jó könyvet e témában, és így tudtam, hogy mit vállalok. Nagyjából nyolc évig lesz Apolló az én társam és a legjobb barátom, ez van. Ezért sem hajtottam őt fiatal korában, csak pont annyira, amennyire ő ezt még élvezte, és igényelte.

Most, hogy a kisöreg már tizenegy éves, duci, ősz és, lusta, a család minden tagja úgy vigyáz rá, mint egy három éves gyerekre. Amikor nagyon meleg van, a szüleim inkább nem mennek a telekre, nehogy a kocsikázás, amit egyébként imád, megártson és túl meleg legyen neki. Lesik minden kívánságát, aminek én annyira nem örülök, mert még lustább lesz. Amikor néhány napot a szüleimnél töltök, az én életem is Apolló körül forog, csak másképp. Nem engedem anyukámnak, hogy a sütivégek a tányérjába kerüljenek, rengeteget sétálunk, és elkezdtem őt táplálék kiegészítővel is etetni. Tesztelem Apollót, hogy hat rá a folyékony vitamin. Nos az eredmény szemmel látható, fogyott, erősebb és energikusabb lett, konkrétan a pofiján is látom, hogy fiatalodott.

Néhány nappal ezelőtt egy kora esti sétából jöttünk hazafelé, amikor összefutottunk egy tündéri négy hónapos Labrador fiúval, Semy-vel, és a gazdijával, aki félve engedte Apolló közelébe Semy-t, mert pár nappal korábban egy nagyobb termetű másik kutya sajnos bántotta a kis Labradort, és ettől kezdve Semy félt a nagy kutyáktól. Az ismerkedés hamar megtörtént, és Semy rájött, hogy vannak olyan nagy kutyák is, akik szeretik a kölyköket, és úgy játszanak vele, hogy közben nem élnek vissza erejükkel és termetükkel.

A következő fél órában én csak ámultam, hogy Apollóból honnan jött elő ennyi energia a játékhoz, de nagyon örültem, hogy végre talált magának egy kishavert, akivel kedvére játszhat. Meg is beszéltük a gazdival, hogy másnap este folyt köv...

Elváltunk Semytől, elindultunk hazafelé, de Apolló sajnos bemondta az unalmast. Annyira elfáradt a nagy játékban, hogy lerogyott a járdán, és képtelen volt tovább menni. Én pedig kénytelen voltam felhívni az apukámat, hogy legyen kedves beülni az autójába, és eljönni értünk, mert Apszi kidőlt a sorból. Öt perccel később meg is jött a felmentő sereg, érkezett a papa autóval, és röhögve vitte haza Apollót, bár este megjegyezte, hogy azért legyek óvatosabb, nehogy gond legyen Apolló szívével.  Olyan durván elfáradt, hogy másnap délutánig csak pisilni bírt felkelni. Este hét magasságában megkérdeztem az ebemet, hogy megyünk-e a Semy-hez játszani? Apolló felpattant és rohant az ajtóhoz.

Tíz perccel később Semy és Apolló hatalmas játékba kezdtek ismét, és kifulladásig játszottak. A kis kölyök Labrador úgy viselkedett Apollóval, mintha az apját látná benne. Egy percre sem lehetett elválasztani őket egymástól, úgy sétáltak és rohangáltak, mintha egymás árnyékai lennének.  Óriási élmény őket együtt látni.  Nem gondoltam volna, hogy Apolló tizenegy évesen képes még ennyit játszani, és türelemmel nevelgetni egy kölyök kutyust. Semy megfiatalítja őt, és így most élheti a második gyerekkorát! :)

NoraS