Kényszer

Képzeld el, hogy mész egy zsúfoltabb belvárosban, és meglátsz egy embert, aki fülhallgatóval a fülében, zenét hallgatva, táncra perdül. Nem nagyon kell vizuális alkatnak lenni, hogy ez a kép előtted legyen. Mit gondolnál erről az emberről, aki csak a zene hallatán boldogságában táncol? Azt gondolnád róla, hogy megkattant. Irreális viselkedést látnál, hiszen a többi ember hangyamód oson a dolgára szorgalmasan. Nézi a járdát, nyomkodja a telefont, vagy alibiből beszél valakivel, hiszen a Voda Red-del korlátlan a traccsolás. És akkor jön egy ember, aki kilóg a sorból, mert meri vállalni a pillanatnyi hangulatát és óriási mosolyát az arcán.

Amikor végigmész az utcán, szoktad nézegetni az embereket? Kerülik egymás tekintetét. Nagyvárosban a szomszédok nem köszönnek egymásnak, egy faluban pedig még az idegeneknek is köszönnek. Mondjuk egy vidéki, kisebb faluban is érdekes látvány lenne, ha valaki dalra vagy táncra perdülne, de itt azért előbb állna be melléd táncolni Gyuri bácsi, két sor zöldborsó kapálása közben. Egy városban viszont úgy néznének rád, mint egy leprásra.

Miért nevelik belénk azt, hogy visszafogottak és érzelemnélküliek legyünk? Titkoljuk és palástoljuk, hogy mit akarunk, kire haragszunk, mi bánt bennünket. Az utcán és idegen közegben mindig viselkednünk kell. Hányszor hallottad ezt életed során, hogy „Viselkedj már!” Én sokszor. Engem nagyon nehéz volt lenevelni arról, hogy úgy viselkedjek, ahogy éppen érzem is magam. Na és persze tartsam meg magamnak a véleményemet, és ne bántsak meg másokat. Mondjuk én ezt már gyerekként sem értettem, hogy miért ne mondhatnám el, ha valaki akár akaratán kívül, de megbántott, vagy rosszat tett nekem. Ha nem szólok, akkor legközelebb ismét megteszi, hiszen honnan a fenéből tudná, hogy az nekem nem jó, ha egyszer nem mondom el neki. Itt jönnek azok a dolgok, hogy az ember szép lassan gyűjti magába a mások által gerjesztett feszültséget. Magadban tartod, hogy ne bántsd meg azt, aki téged megbántott. Azért ez így durva. Ezt írtam a múltkor valami kapcsán, hogy én nem fojtom magamba azt a feszültséget, amit más baromsága hozott létre. Az elfojtás betegségekhez vezet, tehát nem éri meg őrlődni, és benyelni dolgokat.

Egy kicsi gyerek mindennek örül, és mindenre nyitott. Egy gyerkőc szereti, ha fotózzák, a felnőttek pedig szinte megrémülnek, amikor előkerül egy fényképezőgép. Kevés az a felnőtt, aki szívesen adja a legtermészetesebb mosolyát egy képhez.

December elején fordult elő velem először az, hogy mindenféle gátlás nélkül az autóban ülve, lámpaváltásra várva, zenét hallgatva, önkéntelenül elindult a kezem és a lábam, sőt még énekeltem is a dalt és baromira nem érdekelt, hogy a mellettem, vagy a mögöttem álló autóban ülő pasi vagy nő mit gondol, vagy milyen fejet vág. Egyébként érdemes figyelmi a reakciókat, mert egy váratlan helyzetre reflexből reagálnak az emberek. Nézd meg az embereket akkor, amikor találkoznak egy idegen kutyával. Lesznek,  akik ki fognak térni a kutya elől, és egyértelműen jelzik, hogy félnek. Lesznek, akik kedvesen rámosolyognak az ebre, de mennek tovább, és lesznek páran olyanok is, akik megállnak, és megkérdezik, hogy lehet-e haverkodni a kutyával?

Azok az emberek, akik ennyire érdeklődőek és nyitottak és „állatbuzik”, amikor téged az autóban táncolva és énekelve látnának, úgy reagálnának, hogy végre valaki így kedd kora reggel, aki jól érzi magát, és ezt ki is mutatja. Nem az öklét rázza és nem ordít, hogy miért nem megy már az a kurva sor? Ragadós a jókedvű ember látványa, csak sajnos kevesen vagyunk ilyenek, és hol csodabogárnak, hol különcnek, hol pedig elmebetegnek néznek minket, bár mi ezt már megszoktuk, és olykor teszünk is rá, egy lapáttal.

Nem mondom, hogy mindenki táncoljon az autóban vezetés közben, de amikor az utcán vagy a villamoson rámosolyogsz önkéntelenül egy szimpatikus emberre, vissza fog mosolyogni, talán köszön is.

Van egy borzasztóan rossz mániám, de polgárpukkasztásnak imádom. Pékáru fóbiám van, azt hiszem. Amikor vásárolni megyek, és éppen éhes is vagyok, biztosan valami pékáru után nyúlok, csak, hogy én a felét ott a vásárlás közben meg is eszem. De csak a felét, hogy a pénztárnál minden rendben legyen. Érdekes, hogy a kasszások mindig röhögnek rajtam egy jót, anyukám meg ki nem állhatja. Szerinte ilyet nem illik tenni. Mi rossz van abban, ha megeszem a kifli felét, és a maradékkal jelzem, hogy valaha egész volt? Miért van az, hogy nem nyúlhatok hozzá az eperhez a piacon, hogy eldöntsem, szeretnék-e venni belőle, vagy látom, hogy a doboz teteje ép, de az alja már penészes. Miért kellene nekem teljes árat fizetni egy nem éppen friss áruért? Végül is a pénzemért szeretnék jó minőséget kapni, nem pedig otthon bosszankodni, mert hagytam magam átverni.

Kényszerből viselkedünk, kényszerből döntünk, kényszerből cselekszünk, kényszerből éljük az életünket?  Nekem ez nem tetszik, nagyon nem. Nincs két egyforma ember, tehát nem adom el, és nem adom fel az egyéniségemet, csak azért, hogy jobban passzoljak az átlagemberek erkölcseihez és normáihoz. Nem akarok hozzájuk passzolni, és gondolom Te sem.  

NoraS

Igazi szerelem

A szerelem című írásom elolvasása után az anyukám azt mondta, hogy jó ez az írás, de azt  nem írtam le részletesen, hogy Terike és Imre bácsi tökéletes kapcsolata valójában mitől az? Nem írtam le, persze, hogy nem, ahogy arról sem írtam, hogy mi is az igazi szerelem. Ez jön most.

Az igazi szerelem olyan, mintha egy nyálas amcsi filmet néznénk, mert basszus azokat a jeleneteket is megélte, vagy kitalálta az író, forgatókönyvíró. Amit pedig el tudunk képzelni, azt meg is tudjuk valósítani. Vajon miért vonzódunk annyira nagyon az amerikai szerelmes filmekhez és regényekhez? Miért van akkora sikerük ősidők óta? Azért nézünk love story-kat, mert arra az időre mi is átéljük, mi is a részesei vagyunk, és igenis elhisszük arra a pár percre, hogy van olyan szerelem, ami tényleg elsöprő, és annyira mély és tartós, hogy az a két ember, akik éppen „ugyanazt a filmet nézik”, szinte el sem hiszik, hogy milyen kimondhatatlan boldogságot élnek meg együtt. Mindketten benne vannak, teljesen.  Két főszereplős a sztori.

Sok ember, amikor egy váratlan pillanatban megkapja ezt a mély szerelem suhallatot, megijed! Jártam már így én is korábban, és vállaltam akkor is, meg ma is. Ma erre azt mondom, azért hagytam magam a megijedés állapotában, mert nem voltam felkészülve egy következő kapcsolatra, és az is igaz, hogy kaptam már addigra annyi pofont, hogy nem tudtam elképzelni a tökéletes kapcsolatot. Akkoriban még túl sok rossz példa volt előttem. Nem volt hitem a tökéletességben.

Ritkán fordul elő, hogy ekkora erő legyen egy kapcsolatban, ezért néznek rá sokan furcsán, ezért tagadják a létezését, és ezért van az, hogy ezt nem adják ingyen, ezért küzdeni kell, meg kivárni és hinni benne. A mozifilmekben is ott van a küzdés a boldogság előtt, tehát az életben is így van ez. Kellenek a pofonok és csalódások előtte, hogy tudjunk mit értékelni, és fel tudjuk ismerni. Azt írtam az előző részben, hogy az Igazit azonnal felismerjük. Azt valahogy érezzük ösztönösen, de ha nincs összehasonlítási alapod érzések és mélységek között, akkor nincs mit felismerni, amikor megérkezik az igazi.

Milyen a tökéletes szerelem és a tökéletes kapcsolat? Nem kell azon gondolkodni, hogy mit mondjak, mikor mondjam, mennyit mondjak, és persze hogyan? Mondom úgy, ahogy van, mindent és bármit és bármikor. Ezért lesz az, hogy sosem fogom megbántani a másikat, mert érzésből beszélek, tehát ő sem fog megbántani engem. Egy tökéletes kapcsolat tele van kérdésekkel. Az egyik fél mindig kérdez, és a másik válaszol, vagy kimondják egyszerre, amit gondolnak és éreznek. Nem hiszek abban, hogy az ellentétek vonzzák egymást, a hasonlóságok tudják vonzani egymást. Mit érek egy olyan partnerrel, aki sosem ért meg engem, és nem tudok vele beszélgetni? Mit érek vele, ha mások előtt becsmérel, persze poénból, vagy viselkedik velem udvariatlanul? Egy tökéletes kapcsolatban ilyen nincs! Nem is lehet, hiszen tökéletesen ismerik, elfogadják, és tisztelik egymást. Ha tisztelek valakit, miért beszélnék úgy vele akár mások előtt is, hogy az bántó legyen?

Az igazi szerelem nem kérdezi meg tőlünk, hogy akarjuk-e, vagy sem, önálló életre kel bennünk, és akkor most idebiggyeszteném Ámor nyilát, ja, tényleg ilyen. Jön és kész, nem tehetsz ellene semmit. Olyan nincs, hogy majd idővel megszeretek valakit, és esetleg szerelemmé válik. Az ilyen sztori semmivé sem válik, tisztelet a kivételnek, száz évvel ezelőtt. Ha nincs meg a rajongás az első perctől, akkor nem is lesz. Ha nem tartom borzasztóan vonzónak a másikat, akkor is, amikor kócos a haja, vagy szakadt melegítőben flangál otthon, akkor keress magadnak olyan embert, aki mellett boldogan ébredsz fel reggel, és este kiskiflibe bújva alszol el mellette, hiszen biztonságban vagy.

Sose gondoltam volna, hogy én ezeket a szavakat egyszer le fogom írni, de a cikk első része pillanatok alatt rekord olvasottságú lett, és ha ez a téma ennyire tetszik, akkor kinyitom a szelencémet egy kicsit és többet adok magamból, mint szoktam. Vagy bejön, vagy nem, vállalom. Na, a szerelem is pont ilyen. Bevállalod vagy sem? Van hozzá merszed, hogy beleengedd magad, mintha egy tóba vagy a tengerbe dőlnél bele háttal, vagy elkezdesz kapálózni? Én elég sokáig hadakoztam, de nem bántam meg. Az az igazság, hogy ha bármelyik korábbi kapcsolatomat nézem, mindegyik okkal ért véget, vagy nem lett belőle  semmi, mert ha annyira az igazi lett volna bármelyik is, akkor a fent említett mechanizmus lépett volna fel, azaz, esélyem sem lett volna, hogy megússzam, mert Ámor nyila telibe talált volna, de nem talált. Néhányszor elértek a nyilai, de ügyesen tértem ki előlük, mert sosem talált szíven.  Egyszerűen nem akartam szerelmes lenni, mert az ellenkezik a józan eszemmel. Attól tartottam, hogy túlságosan infantilissá válnék, és nem tudnék a dolgaimra koncentrálni. Na, ez egy nagy baromság! Ma már én is tudom, hiszen annyira tölt fel a szerelem megélése, hogy elébe megyünk a hegyeknek, hogy el tudjuk őket mozdítani a helyéről. Az igazi szerelemben azt érzi az ember, hogy bármire képes, annyira erős, no és persze minden szebb lesz, kicsit rózsaszínű, de amikor jó helyen, időben és persze partnerrel éljük meg, akkor tök jó ez a rózsaszín világ. Csak mi értjük, senki más.

Anyagi helyzet és a szerelem

Többször hallottam már a fiú barátaimtól, amikor a szingli időszakukat élték, és még össze is volt dőlve körülöttük sok minden, és már nem élvezik a helyzetüket, hogy „Előbb rendbe teszem magam anyagilag, és majd utána tudok csajozni.”

Ez nem így megy! Én is ezt hittem régebben, de már nem, mert amikor van melletted valaki, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagy, és hamarabb oldasz meg gondot, problémát, és eszedbe sem kell jutnia, hogy ez kellemetlen lenne. Nem az, dehogy, hiszen bármit elmondhatsz neki. A sok közös szar helyzet megoldása olyan kapcsokat varázsol két ember közé, amit nem lehet eltépni csak úgy. Ezek ugyanúgy működnek, mint a szép élmények közösen való megélése. Az igazi szerelemben vannak borús napok is, hiszen ott sem süt a Nap mindig, de két ember együtt már egy csapat, és ha csapatosan veszik fel a kesztyűt a mindennapokkal szemben, akkor nagyobb esély van a gyors…. abb sikerre.

Egy tökéletes kapcsolatban nem csak mosolygás van reggeltől estig, hanem sírás is, örömben és bánatban. Hülyén hangzik? Pedig így van. Ha megengedem a páromnak, hogy a legrosszabb formámban is lásson, és a legösszetörtebb hangulatomban is ott legyen mellettem, az, na, keress erre magadnak egy jó szót, milyen érzés?

A tökéletes kapcsolatban nem mondom meg a másiknak, hogy mit tegyen, csak meghallgatom őt. Itt jön képbe a kapcsolaton belüli barátság. Tudok-e objektíven viselkedni egy olyan dologgal szemben, amit a férjem szenved el éppen? Tudok-e neki baráti tanácsot adni, majd magára hagyni a dologgal és a gondolataival, és kivárni, hogy az én hősöm egyedül vívja meg a csatáját, és diadalittasan térjen haza, hogy megnyerte a háborút is, egyedül, férfiasan, de én ott voltam neki hátországként és támogattam, erősítettem. Ez is nyálas? Pedig van ilyen.

Egy jó kapcsolatban nem anya és apa szerepet kell játszani, és megnevelni, átformálni, a másikat, hanem önmagunkat adva, megtartani az önállóságunkat és egyéniségünket. Sosem fogsz tudni átnevelni egy embert, mert vagy változik, magától, vagy kuka. Ha az elején már voltak olyan dolgok a másikban, amik nem tetszettek, vagy másképp éled vagy gondolod a dolgot, akkor minek vágsz bele? Miért nem keresel egy olyan embert, akin semmit sem kell alakítani? Hanem úgy jó neked, ahogy van. Nem hiszed, hogy van ilyen, ugye? Nem hát, mert mindenki azt mondja neked születésedtől fogva, pláne a nagyid, hogy olyat kell választani, aki megfelel, a többit majd az évek megoldják. Ahha, megoldják, egyszer csak vége lesz, mert kifújt, hiszen nincs alapja a kapcsolatnak. Alap nélküli telekre meg minek építkezel? Össze fog dőlni. Hány olyan házasságot látsz magad körül, amit csak az évek száma és a gyerekek tartanak össze? Mivel sajnos ez a többség, ezt szokták meg az emberek, szinte ez lett a normális. Összeházasodunk, de igazából végig se gondoljuk, hogy ez az ember egyszer ősz hajú lesz és ráncos, hanem az esküvő napján, vagy a lagzin derül ki, hogy ez nem az az érzés, amit vártunk. Sok házasságkötést láttam már, de kevés volt az, amiben ott volt a hit egymásba és önmagukba.

Nem vagyok még házas, erre a státuszra is jól vigyáztam eddig. Viszont minden ifjú pártól megkérdeztem, hogy változik-e, változott-e valami az esküvő óta? Mindenki gondolkodás nélkül rávágta, hogy nem. Egyszer azt ígértem, hogy az ezzel kapcsolatos a gondolatomat kifejtem, akkor most ezt is eljött. Ha a házasság megélésével nem lesz erősebb két ember szeretete, szerelme, barátsága, köteléke, akkor minek kötötték össze az életüket? Egy esküvő nem kirakat. Az esküvő két ember legintimebb világába engedi be a vendégeket egy estére, ahol elsősorban a maguk számára kinyilvánítják, hogy életük hátralévő részének megéléséhez ezt a társat választották. Nyilvánosan vállalják a döntésüket.  Boldogok és szerelmesek. Tehát a házasságnak sokkal jobbnak kell lennie, mint az előtte lévő együtt töltött időszaknak. Mondja valaki, hogy nincs igazam. Amikor Kriszta néhány hete először kimondta, hogy „ Hol a Férjem?” abban benne volt minden. Nincs birtoklás, nincs uralkodás a házasságban, ott egy nő és egy férfi vesz részt, akik hol gyerekek, hol pedig felnőttek.

Nem véletlenül van az, hogy arra törekszünk,  ne egyedül vénüljünk meg, de ez a sztori csak akkor jó, ha tökéletes, és csak mi dönthetünk és cselekedhetünk azért, hogy a lehető legjobb Mozit nézzük minden nap, az Igazival összebújva a kanapén.

NoraS

Szerelem

Néhány évvel ezelőtt nekem még a szó leírása is nehézségbe ütközött, aztán elkezdtem tagadni a szerelmet, de már akkor is tudtam, hogy miért beszélek róla másként, mint mások.

Eltelt mondjuk három év, és ma már simán kimondom, hogy a szerelem létezik, de ezalatt az idő alatt az is kiderült, hogy jól vélekedtem, amikor azt mondtam, hogy vannak kis szerelmek, és van a nagybetűs, csak ezt nagyon kevesen élik, élhetik meg, de csak azért, mert nem hisznek benne!  Azt a véleményemet most is tartom, hogy sajnos az emberek többsége megelégszik azzal, ha az évek során néhány alkalommal, néhány másodpercre vagy percre szerelmes. Valahogy nem tudják elképzelni, hogy ez az érzés a nap huszonnégy órájában is áthathatja őket, és nem hinnék el, hogy megérdemlik a legjobbat és legszebbet. Megelégszenek az elégségessel, vagy a kielégítővel, de a kielégítő dolgok nem lehetnek hosszútávon elegendőek, ennél sokkal több kell egy boldog, őszinte, inspiráló, biztonságot adó kapcsolathoz. Mintha bűntudat lenne bennük, pedig ettől a mély érzelemtengertől leszünk olyanok, mintha húsz centivel a föld fölött járnánk. Erről írtam pár nappal ezelőtt, hogy ez az a látvány és hangulat, amit a környezetünk rosszul visel, és elkezd támadni. Olyan, mintha nem kapnánk engedélyt a boldogságra tőlük, de ezt tovább nem akarom ragozni.

Kettéválasztanám ezen a ponton a szerelmet. Akik csak pillanatokra tudnak szerelmesek lenni, mégis évek óta élnek együtt, azok vagy sosem voltak oda egymásért igazán, vagy lettek volna, csak nem mertek azok lenni. Féltek! Féltek attól, hogy túl sokat adnának magukból és sebezhetőkké válnának. Csak, mint tudjuk a védekező álláspont hosszútávon felőröl, mert mire érett felnőtté válik az ember, ki kell mondania magának azt, hogy boldogtalan. Lehet, hogy kapcsolatban él, de magányos.

No, és van a szerelemnek egy napos oldala is, te láttad már?

Néhány héttel ezelőtt megismertem egy házaspárt, akik a szüleim korabeliek. Talán megengedik nekem, hogy néhány szóban visszaadjam most a beszélgetéseink egy szeletét. Negyvenhárom évnyi házasság után olyan édesek együtt, mintha most élnék a mézesheteiket. Mindkettőnek megvan a saját munkája, hobbija, kikapcsolódása, és akár hóbortja is, amiket a másik elfogad, támogat és értékel. Sok házaspárt láttam már, de ők mások, őket jó nézni és hallgatni. Miután kimoziztam magam általuk, megkérdeztem, hogy mi a titok? Mitől van az, hogy ennyi év után nem a megszokottságot és összeérlelődést látom rajtuk, hanem valami olyan kimondhatatlanul és megfogalmazhatatlanul erős köteléket, cinkosságot, figyelmet, kedvességet, barátságot, aminek a létezésében én mindig hittem, csak úgy éreztem, hogy ezzel a hitemmel egyedül vagyok.

Nagyon sokszor megkaptam már azt a mondatot, hogy adjam lejjebb az igényeimet, mert nem fogok férjet találni. (Soha nem is akartam férjet találni) Nincs tökéletes ember, el kell fogadni a másik sok hibáját és ezzel együtt élni. (Szerintem ez is baromság, mert igenis létezik tökéletes ember, ez csak hit vagy hitetlenség kérdése) Ki futsz az időből, és nem lesz gyereked. (Nem azért akarok gyereket, ha egyáltalán akarok, mert a társadalom elvárja, hogy neveljek, és rossz ember vagyok, mert még nem áldoztam fel magam, és nem váltam anyává)

Mindig abban hittem, amit most Terike és Imre bácsi képvisel. Ők hittek a szerelemben, és ma is hiszenk, ezért máig szerelemben élnek. Terike azt mondja, ahol valaha volt igazi, mély, őszinte szerelem, az nem tud az idő múlásával átalakulni „csak” szeretetté, mert ha a szerelem igazi, akkor az is marad. No, hányan húzzák most fel a szemöldöküket, hogy ez baromság? És hányan dőlnek most hátra a székben, mély levegőt véve, és mosolyogva azt gondolva, hogy így van! A szerelem áldás. Akad olyan ember, akinek megadatik, hogy korán rátaláljon az igazi társ. Terike ilyen, ő hatévesen ismerte meg Imre bácsit, és szinte együtt nőttek fel. Ez most tündérmesének hangzik, és a zord világban élve ez egy szürreális történet. Az a baj, hogy az emberek teszik a szerelmet és annak tartósságát szürreálissá. Ha hiszed, hogy megérdemled a legjobbat, és el is várod, akkor meg fogod kapni, ha pedig abban hiszel, hogy a boldogság csak percekre jár neked, akkor ezt fogod kapni.

Nem mindenki olyan szerencsés, mint Terike és Imre bácsi, hogy gyerekként megismerhették egymást. A többségünk sokat tapasztal és állja a pofonokat, nagy csalódásokat, pillanatnyi jó élményeket, de közben mindig tudja a lelke mélyén, hogy egyik eddigi partner sem volt az igazi, mert az igazit az ember azonnal fel fogja ismerni. Ha van türelmed kivárni a másik feledet, akkor meg fogod kapni. Lehet, hogy sokára, de megkapod a kitartásod gyümölcseként, és a hátralévő életedben úgy élhetsz, mint Terike és Imre bácsi.

A többiek pedig bele fognak süppedni egy látszólagos kapcsolatba, házasságba és bonyodalmakba, de mindig csak keresni fogják önmagukat, nem pedig megtalálni.

NoraS

Az utóbbi napokban... 6. rész

Megfelelni

Most nem a saját megfelelési kényszerről beszélek, hanem arról, amit mások kényszerítenek ránk. Az utóbbi napokban többen meséltek arról, hogy a környezetükkel kellene felvenni a harcot azért, hogy a saját meggyőződésüket érvényesítsék, de miért kellene ezt egyáltalán megtennünk? Ha magunknak nem akarunk megfelelni, akkor mások ezt miért is várják el?

Hosszasan gondolkodtam ezen a témán, majd következett egy újabb beszélgetés egy kedves barátommal, és ez alkalommal elmondtam neki a következtetésemet, utána pedig a TH terápiám újabb beszélgetése közben is felvetődött ez a kérdés, és Erika is azt mondja, hogy sajnos igazam van, jól következtettem.

Megismertél valakit, mondjuk egy nőnek lett egy új barátnője. Miután ők sok beszélgetés és közös élmények kapcsán úgy érzik, hogy megtalálták egymással a közös hangot, érdeklődést, érzelemvilágot, szép lassan bekúsztatják egymást a már meglévő életükbe. Régi barátok, kollégák és a szülők is megismerik az új barátot, és az elején még minden látszólag rendben is van. Örülnek neki, hogy új ember lett a mindennapjaid része. Amikor viszont a környezet azt látja és érzékeli, hogy ez a barátság kezd komolyabb lenni, és most nem a régi barátok elhanyagolásáról beszélek, hanem csak arról, hogy lett egy plusz ember körülötted. Nos, amikor idővel kiderül, hogy ez nem egy fellángolt és kialudt haverság volt, hanem tartós dolog, akkor a környezet, féltékenységből elkezd támadni, vádolni, beleszólni, bírálni, és te minél inkább kitartasz az új barátod mellett, annál jobban nyomulnak a régi emberek. Jönnek a jól ismert mondatok, „ Ez egy bunkó, át fog verni, ki fog használni, miért nem veszed észre azt, hogy…. Bla…bla…bla… Biztos vagyok benne, hogy neked is mondtak már ilyeneket. 

Az elején szinte meg sem hallod a becsmérlő mondatokat, később már meghallod, és fáj, de nem szólsz érte, hátha abbahagyja az illető, hiszen azt látja, hogy te jól vagy. De mivel te jól vagy, ez neki/nekik fáj, és még többet fognak támadni. Egy idő után sajnos elkezded hallani, és meghallani is ezeket a negatív mantrákat, és ha akarod, ha nem, elkezdesz rajtuk gondolkodni. Tudod, van egy olyan mondat, hogy ha a többség ugyanazt állítja, akkor biztosan nem velük van a baj, hanem veled. No, ezt én cáfolnám. Azért cáfolnám, mert a környezeted csak bizonyos szeleteket lát a barátból és belőled is, tehát hiába kívülálló és racionálisabban látja a te dolgaidat, ez nem igaz. Te vagy benne, te éled meg, veled történik, tehát, te vagy minden titkok tudója. Csak már annyi szart hallottál magadról és az új barátról, hogy elbizonytalanodsz és esik a hited szintje. A vége meg az, hogy az fog megvalósulni, amit a környezet annyit mantrázott. Hurráá! Nekik volt igazuk! Ők aztán megmondták! Hát inkább kussoltak volna, és sepregettek volna a saját portájukon.

Mondok egy másikat, van egy nő és egy férfi. Megismerik egymást, elkezdenek beszélgetni, látják egymást különböző helyzetekben, megélnek együtt dolgokat, átélnek együtt mély érzelmeket, és amikor ők ketten eldöntik, hogy ez az ismerkedés a számukra jó dolog, sőt, nagyon jó, akkor jön a környezet. Az elején mindenki kedves, de amikor azt látják, hogy ez az ismerkedés mélyül a két ember között, netán jó rájuk nézi, mert mosolyt csal mások arcára az összhang és harmónia, akkor jön a támadás.

Nem azt kérdezi a környezet ettől a két embertől, hogy mi a titka annak, hogy sugárzik róluk a nyugalom, és reggeltől estig mosolyognak, hanem reflexből azon kezd el dolgozni, hogy ezt a jót megakadályozza. Van két ember, akik élveznék egymás társaságát és gondolatait, de nem tehetik, mert nem hagyják nekik. Nem akarom leírni azokat a mondatokat, amiket ilyenkor hallani szoktam, mert már megtanultam, hogy amit én leírok, az egyszer csak megvalósul, és ezt nem akarom! Mindenki azonnal hallja a fejében ezeket a „jóindulatú” mondatokat, mert mindenki sokszor hallotta őket. Miért kell nekem, vagy neked bebizonyítanunk a körülöttünk élőknek, hogy tudjuk, hogy mit csinálunk? Miért szól bele bárki az életembe, ha nem is kérem rá? Ilyenkor szokott jönni az a mondat,  „De én csak jót akarok neked”

Ki a bánatos Úristen kért meg téged arra, hogy akarjál nekem jót? Az ilyen ember nekem ne akarjon jót.

Miért kell azt nekem bárki felé is bizonygatnom, hogy én most jól érzem magam, hogy nekem ez most jó, feltölt, és engedje már meg a környezet, hogy elkövesd a saját hibáidat, és ha kiderülne, hogy félreismertél valakit, akkor majd tanulsz belőle, és a következő alakalommal tapasztaltabb leszel, de senki sem élheti az életünket helyettünk, mert még nekünk is nehéz a sajátunkat élni.

Ez a két ismerkedő ember egymásnak nem akar bizonyítani, és maguknak sem, mert nem kell! Nekik minden evidens. A környezet pedig egyet tehet, elfogadja.

NoraS

Az utóbbi napokban ... 5. rész

Borulj ki néha! 

Ez az a mondat, amivel egy héttel ezelőtt még hatalmasat vitatkoztam volna, vitatkoztam is, mert a nyilvános kiborulást konkrétan elítéltem. (ez nem szó szerint értendő) Tegyünk különbséget kiborulás és kiborulás között. Jártam már úgy, hogy addig idegesített valaki, míg elszakadt a cérna, és úgy ordítottam le, hogy azon szerintem én jobban meglepődtem, mint az, akivel ordítottam. Megtettem, kimondtam, kiadtam, megkönnyebbültem, lezártam a dolgot, és annyira jól esett ordítani, hogy majdnem büszke voltam magamra. Egyáltalán nem bántam meg, pedig nem volt előre eltervezett a reakcióm, egyszerűen csak megtörtént és ez is kicsit olyan volt, mintha nem én tettem volna, de mégis. Tehát, ez a fajta robbanás nekem nagyon jót tesz, de csak ritkán, mert nem így szoktam a feszültségeket rendezni, hanem megkeresem a módját, idejét és nagyon ügyelek arra, hogy azt, akivel gondom van, vagy neki velem, ne hozzam kellemetlen helyzetbe, és ne nyilvánosan rendezzem a sorokat.

Néhány napja írtam arról, hogy vannak olyan kiborulások, ami után viszont veszettül rosszul érzem magam. Ez is az én csináltam, de olyan, mintha mégsem én tettem volna helyzet, de mondom, ettől szarul van az ember, nagyon szarul. Először leülsz magaddal megbeszélni, hogy mit tettél, keresed az okot, de nem fogod megtalálni, helyette más, korábbi kérdésekre kapsz válaszokat, és ezzel elindul benned egy új, más gondolkodás. Néhány nap alatt valamelyest le is higgadsz, de emberek vagyunk, tehát kell a visszaigazolás, és ha jól szelektálunk a környezetünkben, akkor akadnak olyan emberek, és nem feltétlenül közeli barátok, akiknek szívesen elmeséljük a kínunkat, és ha kapunk két jó szót, vagy netán használható okosságot, szépen meg is nyugszunk, legalábbis egy kis időre mindenképp.

Ma én voltam az az ember, akit felhívott valaki, és elmesélte mit tett, kiborult, csúnyán és hangosan! Tudja, hogy igaza van, mégis rosszul érzi magát, mert ő is a szép szóval beszéljük meg a dolgokat elv híve. Most mégsem ilyen jól nevelten és intelligensen jött ki belőle a felgyülemlett feszültség, és igazságtalanság.

-          Nóri, mond meg, ha nem volt igazam, és hülyeséget csináltam!

Igaza volt, és csodálom, hogy

eddig ennyire higgadtan kezelt és viselt egy olyan helyzetet, amiben szinte az első pillanattól nem érzi jól magát.  Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy nekik mindent lehet, és abban a hitben élnek, hogy egy szelet sütivel el fogják érni azt, hogy a munkatárs, beosztott (szándékos szó) majd ezért háromszor ennyit fog dolgozni, és még a testi épségét is veszélyezteti, alamizsnáért, mindezt persze egy munkahelyen.

Miután a két héttel ezelőtti máig megmagyarázhatatlan kiborulásom kicsit elcsendesedett bennem, elkezdtem érezni a Théta Healing terápia hiányát, és gyorsan kértem egy időpontot Erikához. Alig vártam a beszélgetésünket, mert ezek a hatvan percek engem mindig megforgatnak a saját tengelyem körül, és megdöbbentő összefüggésekre és hibákra tudok rájönni, de közben meg fülig ér  a szám. Egyszer csak megtalálom az okokat és összefüggéseket, és elkezdenek a dolgok a helyükre kerülni. Ilyenkor „irigylem” azokat az embereket, akiknek –saját bevallásuk szerint – sosem volt szükségük semmilyen terapeutára, mert hatalmas élményektől fosztják meg magukat. Ők szoktak okoskodni, nem pedig okosok. És mi őket szoktuk leordítani, mert tudjuk, hogy soha, semmilyen körülmények között sem fognak magukba nézni, és inkább elüldöznek maguk mellől mindenkit, mint, hogy rájönnének arra, hogy hibáztak, és szándékukban állna változni és változtatni. Ők mindig másokban keresik a hibát, magukban sosem. Mi pedig azért ordítunk az ilyen emberekkel, mert a szép szó úgysem használ velük szemben. Nem hallják meg, nem értik meg, és az ezzel okozott feszültségtől ordítással szabadulunk meg, ugyanis én senki miatt nem leszek beteg, hogy magamba fojtsam a baromságait, butaságait és pofátlanságait.

És vannak azok az emberek, akikkel, ha a dolog igényli, akár órákig vagy napokig is beszélgetek azokról a dolgokról, amik bennem kavarognak.

Én ott hibáztam nagyot, hogy abban a szituban voltam csendes és korrekt, ahol ordíthattam volna nyugodtan, és ott ordítottam képzeletben, ahol nem kellett volna.

Amikor először hallottam Erikától az alább mondatokat, azt hittem, hogy rosszul hallok!

-          Ki a fene mondta neked azt, hogy egy ember nem borulhat ki? Ki mondta azt, hogy tarts magadban olyan dolgokat, amik feszültséget, rossz lelkiállapotot, dühöt és haragot okoznak benned, azt csak szép szóval, csendben és higgadtan lehet kiadni magadból? Azért vagyunk emberek, hogy kiadjuk magunkból mindent! Tény, hogy nem kell mindig ordítani és jelenetet rendezni, de néha előfordul. Sőt, olykor kell is!

Remek! Akkor most kezdjem el megengedni magamnak, hogy néha seggfej legyek? Seggfejség, ha az ember néha elordítja magát, vagy odacsap az asztalra?

Az elmúlt napokban ezeken a dolgokon gondolkodom, és közben azt veszem észre, hogy már a második barátomat buzdítom arra, hogy add ki magadból mindazt, ami benned van! Add ki   úgy, ahogy az jön, ha szép szóval, kedvesen, akkor úgy, ha pedig az jön belőled, hogy kiabálsz, szembesítesz, kiállsz magadért, és az igazadért, akkor úgy. Add ki úgy, ahogyan az jön belőled, természetesen.

NoraS 

Az utóbbi napokban.... 4. rész

Mindent a maga idejében

Ettől a rövid mondattól most valahol visítok, de valahol somolygok is a szám szélében. Volt már olyan dolog, amire több évet vártál, hogy megkapd? Kályházok egy kicsit előtte.

Vannak dolgok, amikre nagyon várunk, de sokat, nagyon sokat! Majd amikor megkapjuk, akkor az öröm és elégedettség helyett, feszültség keletkezik bennünk, és így vagy kiderül, hogy már nem is volt annyira fontos az a dolog, vagy nem teljesen úgy kaptuk meg, ahogy elképzeltük addig, amíg vártunk rá, és konkrétan a csalódás érzése söpört végig bennünk és rajtunk. Én általában ez a típus vagyok, és nagyon ritkán fordul elő velem az, hogy amikor megkapom, amit nagyon szeretnék, akkor az boldoggá is tesz. Maradéktalanul boldoggá, vagy még annál is boldogabbá.

Ilyenkor kimondottan örülök, hogy éveket kellett várnom, mert megérte. Felnőttem hozzá, megértem hozzá, megérdemlem, jót tesz velem, és nekem, valamint igazol, hogy jó dolog kivárásával kapcsolatban voltam türelmes és alázatos. Így pedig a jutalom garantált!

Az utóbbi napokban fura dolgokba futok bele. Véletlen történések sorát élem meg, és át, és most már nagyon kellemes élményeim is vannak.

Létezik egy több órányi videó anyag, amit az elmúlt 3! évben nem sikerült megnéznem. Nem volt hozzá megfelelő technikai hátterem. Párszor próbálkoztam, de sosem sikerült, és mindig az lett a vége, hogy – Add fel Kölyök!

Néhány nappal ezelőtt egy kellemes esti iszogatás kapcsán eszembe jutott, hogy van nekem egy majdnem kész úti videó anyagom, és mivel a technikai hátterem most megerősödött, nézzünk bele a nyers filmbe is, ne csak a készbe.

Lélekben felkészítettem magam arra, hogy olyan dolgokat fogok látni és hallani, amelyek fel fognak kavarni, és lehet, hogy ki fognak borítani, de nem ez lett. Sorra nyíltak meg a clipek egymás után és a tartalom megdöbbentett, de a lehető legjobb értelemben véve.  Szinte pontosan 3 évvel később megadatott, hogy viszontlássam Mallorcát és magamat, úgy tíz napon keresztül. Óriási Mozi, szó szerint és képletesen is.

Aki olvasta a NóRA első részét, tudja, hogy milyen volt az „élménybeszámolóm” írásban erről a tíz napról, ha egy szóval kellene jellemeznem, Pokol. Bennem pedig ez a Pokolérzés és hangulat maradt meg, és ezt vártam visszaköszöni a filmeken is. És nem. Pontosan ennek az ellenkezője van a kockákon. Egy tökéletes időszak emlékei.

Soha semmi nincs véletlenül

Nekem ezt az anyagot most kellett látnom, most jött el az ideje, és áldom az életem filmjét, hogy nem engedte előbb megnézni ezeket a kockákat. Csak most meg azon gondolkodom, hogy egyszer lehet, hogy meg kell írnom a NóRA első részét újra, egy korrigált verziót, vagy ez így van jól, ahogy van? Soha semmi sem történik véletlenül. Nekem abban a könyvben azt kellett leírnom, amit akkor én éreztem. Az pedig, hogy ma mit érzek? Hmmm, nyugalmat és békét. Több évnyi feszültség, harag, értelmetlenség, most pár óra alatt elpárolgott belőlem, a helyére kerültek a dolgok, és jól is érzik magukat a mozaikdarabkák a helyükön. Maradjon is így. Semmin sem szeretnék utólag változtatni, minden így jó, ahogy történt. Csak most már nincsenek kérdéseim. Pont került egy film végére, VÉGRE!

Úgy tűnik, hogy újabb önfejlesztő tréninget fedeztem fel, ami nálam működik, és talán másoknál is fog. Keress egy nagyon régi fotóalbumot, amiben van rólad sok, sok kép. Teljesen mindegy, hogy mikor készültek a fotók, csak nézegesd őket. Van rólad szülinapon, vagy kiránduláson, utazáson készült videó? Nézd meg azokat is. Egy fotó sosem csak egy kép, hanem egy időszakból kiragadott pillanat, ezért van minden fotónak saját története. Egy halom emlék és élmény fog eszedbe jutni, lesznek benne pici gyomrosok is, de ezeken jókat fogsz nevetni. Próbáld ki néha, hogy szembesíted magad egy régebbi éneddel. Milliónyi érzést és kérdést fog benned elindítani, de válaszokat is fogsz kapni nagyon sok kérdésedre.

Tudod, hogy milyen érzés az, amikor valami feszültség feloldódik, egy probléma megoldódik, és a gyomrod legmélyéről felszakad egy mély sóhaj, és aztán teljesen megtelik a tüdőd friss levegővel? Persze, hogy tudod, mert ilyenkor a szád is a füledig ér, és ezeket az érzéseket nem lehet elfejteni, akkor sem, ha ritkán van benne részünk. Tehát, ezt hívjuk úgy, hogy megkönnyebbülés. Én pedig most ennek a megkönnyebbülésnek a képzeletbeli tengerében lubickolok. Kívánom, hogy neked is legyenek ilyen élményeid, és érzéseid, minél gyakrabban! J

NoraS 

Az utóbbi napokban… 3. rész

„Engedd el!!!! vannak dolgok, mikről azt gondoljuk, hogy veszteség, közben, ha elengedjük, és elfogadjuk szeretettel, akkor sokkal többet kapunk érte.”

 Jaaj, hogy ezeket a szavakat de utálom néha hallani. Amúgy igaz, meg az ember fejben tudja is ezt, csak az a kib@szott ego ne lenne néha! Az nagyon rossz, amikor tudjuk, hogy adott helyzetben hogyan kellene viselkedni és érezni, de valahogy nem megy! Már mindennel megpróbálod elvonni a figyelmedet, hogy ne agyalj és kattogj, de időről időre bekapcsol az ego, és előhoz benned egy képet, hangot, kérdést, választ, és már nyúlsz is a gyomrodhoz, és szorítod hozzá a tenyeredet, mert olyan érzéseket vált ki belőled az egod általi információk hirtelen áradata, mintha gyomorszájon vágtak volna. Legszívesebben összegörnyednél és nyüszítenél a kíntól, de mivel felnőtt vagy már, nem bújhatsz pityeregve a sarokba vagy az ágy alá. Fel kell állnod képletesen és fizikailag is, és tudatosan kell irányítanod az érzéseidet és gondolataidat. Ez egy nagyon nagy meccs önmagaddal, de megéri, mert erősebbé tesz és nyugodtabbá.  Nem keményebbé, csak erősebbé, pont úgy, ahogy a fák törzsei évről évre növesztenek egy újabb gyűrűt, és az évek múlásával, egy csodálatos, vastag, erős, egészséges törzsű fa lesz, sok-sok faággal, és gyönyörű levelekkel. A fa ágain, pedig mindig ül egy madár és énekel.

Micsoda idilli képet festettem hirtelen, de tény, hogy ez lehetne a cél, egy átvitt értelmű életcél. Megint oda lyukadok ki, hogy ha minden ember azt csinálná, amit szeret ( és ez is egy idilli dolog) akkor olyan szép fasorok borítanák a Földet, hogy el se hinnénk. A realitás viszont egyelőre az, hogy a legtöbb emberfa, meg van tépázva. Olyan viharvert fák vagyunk, akik vagy hagyják, hogy elszáradjanak, mert feladták a küzdelmet, vagy az utolsó csepp erőnkből is hozunk új hajtást, akkor is, ha hetek óta nem lettünk meglocsolva.

A fának a víz és a Nap az éltető ereje, az emberfáknak pedig a szeretet és nyugalom. A fa a természet áldásaiban bízhat csak, hogy megkapja a megfelelő mennyiségű vizet és Napot. Az emberfa pedig valahogy szeretne hasonlítani az erdei fákhoz, mert szintén a külvilágtól várja az energiát, holott nem ott van, hanem önmagában. Miért van az, hogy az emberfák nagy többsége nem önmagában keresi a nyugalma, boldogulása és a boldogsága forrását? Annyira közhely, hogy nagyon, de ha érted, akkor ….. „ Magadat kell szeretned, és akkor más is szeretni fog téged. Magadat kell elfogadnod, és akkor mások is elfogadnak. „  

Lehet, hogy a tavasz teszi, de a környezetemben egyre több zöldellő és új hajtásokat hozó emberfákat látok, meg persze azt is látom, hogy elvesznek szép lassan azok az emberfák, akik sosem fogják elfogadni, hogy a fejlődésükhöz és harmóniájukhoz szükséges „üzemanyag” nem a külvilágból érkezik, hanem ott tombol a lelkükben, csak nem beszélgetnek magukkal, hanem kifelé beszélnek, sokat, hangosan, egyfolytában. Mellettük sosem lehet megszólalni, mert mindig a szavadba vágnak, és levegőt is ritkán vesznek, de téged vádolnak azzal, hogy nagy dumás vagy! Az ilyen ember fél önmagától? Attól fél, hogy kénytelen megváltozni és változtatni vagy a szembesüléstől fél, vagy, mindkettőtől egyszerre?

Miért esik nehezére sok embernek az, hogy beismerje tévedett, hibázott. Ezt egyébként is elsősorban magának kellene beismernie, megint csak nem a külvilág felé, hanem őszintén önmagával elszámolni. Biztosan te is sok olyan embert ismersz, akik sosem ejtették még ki a szájukon azt a szót, hogy bocsánat, ne haragudj! Ők addig keresik a kifogásokat, és okolnak másokat, csűrik, csavarják a mondatokat, amíg rá nem hagyják, hiszen úgysincs értelme a dolognak. Az ilyen embert hagyni kell. Az a mázli, ha ez mondjuk egy munkahelyen történik, mert akkor egy idő után csak fel kell mondani.  Sem hülyét nem csinálok magamból, sem az önbizalmamat nem hagyom csorbítani senki által, pláne nem egy munka által, annyit nem ér! Én viszont annál sokkal többet érek!

Engedd el, és akkor visszakapod! Ahha, de mi van akkor, ha tudat alatt azért nem engedünk el valamit vagy valakit, mert rohadtul nem akarjuk, hogy visszajöjjön?!  Ha magamból indulok ki, valóban szinte minden, ami nagyobb volumenű volt és elengedtem, vissza is jött idővel. Volt, ami hamar, de volt, amire éveket vagy akár tíz évet is várnom „kellett” .

Az egy másik dolog, hogy én nem hagytam már visszajönni az esetek többségében, mert megvalósult az, hogy ezt a dolgot nem is kellett megkapnom, sőt jobb nekem, hogy nem kaptam meg, tehát örülhetek utólag a korábbi veszteségemnek. De mi van akkor, ha van olyan része a múltamnak, amit semmiképp sem akarok visszakapni, vagy átélni, egy pillanatra sem, az ilyen lezárandó dologtól hogyan szabaduljak meg? Kezdjek el imádkozni?  Nem!

 Kezdjél el élni, lehetőleg tisztán és nyitottan, aztán ha idővel mégis visszaköszön a múlt, akkor minden esélyed  megvan rá, hogy mosolyogva fogod kezelni.

 NoraS 

Az utóbbi napokban... 2. rész

Az utóbbi időben azon gondolkodtam többször, hogy melyik tulajdonságú embernek jobb hosszútávon, annak, aki befolyásolható, és könnyen a körülmények hatásai alapján dönt és csapong, szinte egész életében, vagy annak a jobb, akit a környezete öntörvényűnek, keményfejűnek és egoistának titulál? Melyik a jobb, ha az ember sosem éli át olyan igazán mélyen a tetteinek súlyát vagy jelentőségét, vagy az, aki kitart az elképzelései mellett, tervez, cselekszik, tanul, fejlődik, ám néha hatalmas pofonokat kap az élettől, és persze saját magától is?  Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb, mástól vagy magunktól kapni a pofont? Én a magam részéről azt mondom, hogy az a fájdalmasabb, amit én okozok magamnak. Tényleg boldogabbak a lelki szegények, mert őket nem tépázza meg a sorsuk annyira? Vagy csak nem élik meg őket olyan mélyen és fájdalmasan, mint azok, akik napokig vagy hetekig tudnak őrlődni egy hibán, vagy kudarcon? Ez nem azt jelenti, hogy a sokat gondolkodó, lelkisebb emberek mindenen rágódnak, és tépelődnek, dehogy! Vannak dolgok, amiken egy pillanat alatt túllépnek, és két nappal később arra sem emlékeznek, hogy bármi rossz dolog történt volna.

Szelektálás

Régebben a körülöttem lévő emberek nagy többsége úgy próbált meg megszabadulni a fájdalmától, csalódásától, kudarcától, hogy elmondta szinte fűnek fának, még a pénztárosnak is a boltban. Persze mindenki mondott mindenféle okos megoldást és ötletet, és ezzel olyan zűrzavart okoztak az illetőben, hogy nem előre, hanem hátrafelé haladt a megoldással, vagy befejezéssel. Ezzel ki is alakult a káosz. Manapság pedig azt tapasztalom, hogy egyre több ember zárkózik magába, egyedül, amikor gondjai vannak, vagy amikor egy fontos döntést kell meghozniuk. Rájöttek arra, hogy nem beszélni kell a dolgokról, hanem megoldani őket, de az meg csak úgy megy, ha csendben vagy. Tombold ki magad, aztán meg higgadj le, és utána úgyis beszélgetni fogsz magaddal. Tehát, egyre többet hallom azt, hogy egyedül szeretne valaki megbirkózni a feladataival, és amikor már rájött minden hülyeségére, és megvannak a kellő felismerések, akkor egy-két barátjával megbeszéli a dolgát, de szelektál. Ismeri a barátait annyira, hogy tökéletesen tudja, melyikkel mit tud, és mit érdemes megbeszélnie. Ki az, aki érti és megérti őt, ki az, akinek tapasztalata lehet az adott témában, ki az, aki van annyira őszinte, hogy simán megmondja, ha nem ért egyet veled, és meg is indokolja, és ki az, aki befejezi a mondataidat. Én sem mondok el mindent, mindenkinek. Nem szeretek fölöslegesen beszélni, és inkább a csendre és nyugalomra van szükségem fejben és lélekben, mint hangosan cikázó szavakra és mondatokra, amelyektől csak ideges és feszült leszek. Te hogy vagy ezzel a kérdéssel?  

Harmónia

Ez az a dolog, amire mindenki vágyik, de tudat alatt valahogy mégis eltolja magától. Olyan igazán és mélyen kevesen hisznek benne, és még kevesebben tapasztalták meg. Mintha félnénk tőle. Ameddig harcol valaki (tudatosan vagy tudattalanul) a harmónia ellen, addig a belső nyugalom nem jön létre, és amíg a belső nyugalom nem jön létre, addig csapongani fogunk a saját tetteink és érzéseink között.  Amikor ezt felismerjük és együttműködünk vele, biztonságban élhetünk, és sikeresek lehetünk. Na, ezt magyarázd meg egy öntörvényű és egoista embernek, nem tudod, de az élet megtanítja neki, hogy sokkal hamarabb megtalálja a harmóniát, ha ráfekszik a vízre, és hagyja magát ringatni.  A sokat gondolkodók agyban tudják ám ezeket az okosságokat, csak vannak annyira makacsak, hogy pont akkor felejtik el használni és alkalmazni, amikor  a leginkább ez lenne  a célravezető.  Azért jók –sajnos- ezek a szembesítések, mert segítenek, hogy sose szállj el magadtól. Időről időre történik valami baki, azaz hibázol, tehát emlékeztetve vagy arra, hogy nem vagy tökéletes! Törekedhetsz rá, hogy azzá válj, de nincs tökéletes dolog a Földön, és az unalmas is. Tehát a vezeklés után jöhet a feloldozás. Tévedni és hibázni, valóban emberi dolog?!

Nora S  

Az utóbbi napokban… 1. rész

Az utóbbi napokban valahogy érdekes módon a bölcsebb barátaimmal és ismerőseimmel beszélgettem, meglepően sokat és tartalmasan, vagy röviden és tömören. Nem váltottuk meg a világot egyik alkalommal sem, de majdnem! Furcsa, hogy az utóbbi néhány hónapban és hétben (egyelőre) megmagyarázhatatlan dolgokat tapasztalunk, élünk meg, történik velünk, teszünk, vagy válunk a körülmények és történések áldozataivá. Jó és rossz dolgok egyaránt történnek velünk, amelyek borzasztóan szélsőséges élményeket, érzéseket és reakciókat váltanak ki belőlünk. És most úgy kell ki ,és leírnom ezeket a dolgokat, tapasztalatokat, kérdéseket, hogy eltávolodjak a saját élményeimtől, és messziről tudjak rálátni a körülöttünk lévő káoszra. Ez őszintén szólva nehéz lesz, de ugyanakkor szép kihívás is egyben.  

Jártál már úgy az utóbbi időben, hogy tudtad jól, ha bevállalod a felkínált „lehetőséget” (munka, üzlet, segítségnek, előnyöknek tűnő lehetőségek, bármi) egyáltalán nem azt az utat fogod követni, amit egyébként megterveztél magadnak, és elég sok porcikád tiltakozik is a dolog ellen, nagyjából azt is tudod, hogy mi lesz a történet vége, mégis bevállalod, mert valamiért erre a vargabetűre szükséged van. Törekszel  arra, hogy ne csinálj magadnak fölösleges kitérőket, de a dolgok nem mindig ennyire egyszerűek. Tudod, hogy be kell vállalnod ezt a dolgot, így belevágsz, és a kellő figyelemmel várod ki a dolgok végét. Amikor pedig lejárt a történet ideje, azt úgyis érezni és tudni fogod, és majd akkor lépsz, amikor kell, és azt is tudni fogod, hogy mit és hogyan kell lépni. Semmi más nem szükséges ehhez, mint türelem, nyugalom és önbizalom.

Ameddig van befolyásom a dolgokra, teszek értük, de amikor egyértelmű visszaigazolást vagy jelet kapok, hogy már nem én irányítom a történéseket, akkor jön a megadás, és elfogadás. Ettől kezdve a történet szereplője leszek és semmi más dolgom sincs, mint sodródni az árral és az eseményekkel. Így jöhetek ki a dolgokból a legjobban. És mennyire nagyon könnyű leírni ezeket az okosságokat, de hogy  mennyire beléjük tudok futni néha, az mesébe illő, és ezzel sem vagyok egyedül.

Persze az élet úgy szép, ha zajlik, de mitől van az, hogy ha nincs gondunk, akkor kreálunk magunknak? Vagy megcsinálja nekünk az életünk, és ez az a helyzet, amikor a körülmények áldozatává válik valaki. Az a fura, hogy ilyen tényleg van. És az a kemény ebben, hogy te teszed fizikailag, de olyan, mintha egy vad idegen cselekedne helyetted, ám az okozott balhét már az igazi énednek kell viselnie. Olyan ez, mintha a haverjaid betörték volna egy üzlet kirakatát, de valamiért neked kell elvinni az egész balhét, egyedül, pedig te csak ott álltál mögöttük és láttad, hogy mit művelnek. Ez az a helyzet, amikor én pl. nem is keresem a magyarázatot, mert ha valaha meg is kapom rá, hogy ez mi volt és miért történt velem, az nem most lesz, hanem sok idő múlva. Mivel nem akarok sokáig az okozott káron rágódni, inkább az esetleges megoldáson jár az eszem, és ennek a lehetőségének szeretnék teret engedni.  Ezt is egyszerűbb ám leírni, mint betartani, de egyre több barátomtól hallok olyat, amikor a hogylétükről kérdezem őket, hogy,

-          Az van, hogy baromságot csináltam, és most viselem a következményeit, de nem baj, ha nem beszélek róla, mert akkor csak ideges leszek, és én most inkább felejtenék!

Érdekes, hogy egy cseppet sem bántam, hogy nem zúdította rám a bánatát, és örültem, hogy egy állásponton vagyunk a kudarcok kezelését illetően. Ez nem azt jelenti, hogy azért nem meséljük el, mert szégyellnénk, hanem azért, mert elmúlt.

Miután a saját bőrömön tapasztaltam néhány megdöbbentő, furcsa, megmagyarázhatatlan dolgot, és a környezetemben élők is hasonlókról meséltek, elkezdtem kicsit utána olvasni annak, hogy a Mars Földhöz való közelsége vajon milyen hatással lehet az emberekre, viselkedés, érzelmek, tervek, sikerek és kudarcok lehetséges okairól, az áprilisi időszakban. No persze nem a pletykalapok napi horoszkópját olvasgattam, hanem megbízható és hozzáértő forrásokat kerestem, és megdöbbentő dolgokat találtam.

„Ez az időszak részben a tavasz kezdete miatt is, a megtisztulás, befejezés, újrakezdés időszaka, ha tetszik, ha nem.  Lesznek dolgok, amelyeket irányíthatunk és befolyásolhatunk, de sajnos lesznek olyan történések, amelyet egyáltalán nem fogunk érteni, olyan érzés lesz, mintha nem is mi tettük volna, de mégis. Fájdalmat okoz ez a dolog, de a fejlődéshez szükség volt erre a mozzanatra.”  Köszi!

Még jó, hogy utólag, és nem előre olvastam el ezeket a sorokat, és nem is vonatkoznak minden emberre ezek a gyökeres változásokat hozó történések, de bizony van egy nagy réteg, akik észre veszik nap, mint nap, hogy egy hatalmas energia, érzelem, manipulációs és anyagi, káoszban élünk, és egyre nagyobb igényünk lenne a nyugalomra, bizalomra és a harmóniára. Arra, hogy ha egy barátunk meghallgatja a bajainkat, akkor ne a saját rosszabb helyzetével vigasztaljon, hanem legyen hidegfejű, objektív és segítőkész, ne pedig irigy arra, amit esetleg még meg sem kapunk, csak szeretnék megkapni, elérni vagy, átélni. Mikor örült veled utoljára egy barátod, de úgy őszintén, amikor te jól voltál, és mikor sírt veled, amikor a padlón ültél?

 NoraS

Folyt… 

Esküvő a teraszon

Március elején, amikor Kriszta barátnőméknél jártam vendégségben, azzal a hírrel fogadtak, hogy Gábor megkérte Kriszta kezét, április közepére tervezik az esküvőt, és szeretnének megkérni arra, hogy töltsem velük és örökítsem meg ezt a napot. Boldogan vállaltam a feladatot, és azonnal faggatni is kezdtem őket a részletekről.  Szertartás helyszíne, vendégek száma, ötletek, elképzelések, tervek, lehetőségek.

A szertartás a 12. kerületi Barabás Villában lesz, április 12.-n, délután fél háromkor, az ünneplés pedig itthon a teraszon, mert a harminc vendég otthonosabban és felszabadultabban érezheti magát, mint egy étteremben feszengve. Arról nem is beszélve, hogy a ház és a terasz egy gyönyörű erdő szélén van. Csiripelnek a madarak, kék az ég, zöldek a fák, és süt a Nap. Bevallom, hogy házi esküvőn még nem voltam, de nagyon tetszett az ötlet, mert valami hasonló dolgot tudnék elképzelni egyszer én is. Írtam már erről az első könyvemben, hogy értem én az ülésrendet és táncrendet egy esküvőn, de hogy én ilyet sosem írnék, az is biztos. Tehát Krisztáék elképzelései nagyon közel álltak hozzám és örültem, hogy új élményekben lesz részem.

Ha otthon megy férjhez az ember lánya, és fia, akkor az igényel némi tatarozást, felújítást, szerelést, pakolást, és ezek akár hetekig is tarthatnak, de ezzel együtt jönnek az élmények és ajándékok is. Mindig érkezik valaki, mert hoz, vagy visz valamit, kérdez, segít, ötletel és nyugalmat ad a leendő párnak, akik napról napra feszültebbek, hiszen ez a lelkiállapot hozzátartozik egy házasságkötéshez. Az egyik  szomszéd nászajándékba megcsinálja az ajtókat, kisebb asztalos munkákat, a másik szomszéd beszerez, elintéz, megold valamit. Az összes lámpába új égő kerül, a fölösleges dolgok elpakolásra kerülnek, és a nagytakarítás végén egy tündérien feldíszített, hangulatos otthon várja a vendégeket. Az ifjú pár pedig az esküvőt követően napokig ebben a hangulatban lehet.

Kimondottan tetszett az is, hogy a menyasszony és a vőlegény ruhája nem bérelt, hanem erre az alkalomra lett beszerezve, amelyek tíz év múlva is ott fognak állni a vállfán a szekrényben, és minden alaklommal, amikor Kriszta vagy Gábor szeme rájuk vetődik, eszükbe fog jutni ez a nap, és mosoly fog a szájuk sarkába költözni.

Péntek reggel csatlakoztam az előkészítő csapathoz, hogy szombat kora délutánra minden a helyére kerüljön, és kezdetét vehesse Gábor és Kriszta ünnepe.

A sürgés, forgás, pakolás, közepette szép lassan befutottak az örömszülők, akik italokat hoztak, Terike és Era elvonultak esküvői menüt főzni, Imre bácsi díszeket készített és felszerelte őket gondosan és ízlésesen. Gábor telefonnal a fülén rohangált, közben pedig  kiválasztotta a bevonuló és búcsúzó zenéket és lerohant velük az Önkormányzathoz. Kriszta pedig lassan kezdte elveszíteni a fonalat, mert mindenki tőle kérdezett mindent, és egy idő után a káosztól kettőig sem látott. Én meg mivel sok ilyet láttam már, jókat mosolyogtam rajtuk. Egyáltalán nem tudták elképzelni péntek kora este, hogy szombatra hogy a viharba fog elkészülni minden?

Hatalmas ötlet, hogy az esküvő napja előtt lehetőség nyílik arra, hogy a vendégek találkozzanak, megismerjék egymást, jókat beszélgessenek, hozzátehessenek az eseményhez a munkájukkal, segítségükkel, együtt kötözzenek díszeket, mert mire eljön a szombat délután és gyülekezik a násznép a szertartásra, már egy ismerős csapat foglal helyet a székeken, és a sírást sem fojtják vissza annyira, mintha most látnák egymás először. Ez az előnap nekem már Boriék esküvőjén is nagyon tetszett, összehozta az embereket és egy kicsit nyaralós, osztálykirándulós, táborozós hangulata is lesz az esküvőnek, arról nem beszélve, hogy tovább is tart az ünnep, vagyis korábban kezdődik. Mélyebb és tartalmasabb tud lenni egy olyan esemény, ahol nem vadidegen emberek találkoznak, és addigra rázódnak össze, mire vége a lagzinak. Az előnapos esküvők meghittebbek, és felszabadultabbak.

Természetes dolog, hogy a menyegzőre indulás előtti percekben olyan rohangálás és kapkodás van, mint az amcsi filmekben, de ez ettől jó. Amikor viszont az a pillant következett, hogy Gábor és Kriszta egymásba karolva belépdelt a csodaszép házasságkötő terembe, már nyoma sem volt rajtuk az előző napok feszültségének. Én egy békét és nyugalmat árasztó nőt és férfit láttam.

Nem szeretem a polgári házasságkötést, mert nekem rideg és futószalagszerű, de ez most szép volt. Nem láttam még huszonéves anyakönyvvezetőt, aki ráadásul olyan alkat volt, mintha épp egy hétvégi szórakozóhelyre készülne, de baromi jól állt neki. Semmi baki, semmi hiba, aranyos volt és szeretettel teli, tehát felőlem mehet bulizni a szertartás után, mert a munkáját kifogástalanul végezte, és az összes vendég ezen a véleményen volt. Fura volt a kislány, de mégis jól állt neki.

A Barabás Villa kertje és maga  a környezet jó pár percre maradásra bírta  a társaságot, és jó helyszín volt a fotózáshoz is. Kicsi esküvő, mégis sok a helyszín, és változatos sorozatot lehet készíteni. Akkor irány haza és a csillebérci erdő, ahol megint hangulatos képek készülnek, aztán, pezsgős koccintás, köszöntők, majd a várva várt vacsora, ami önmagában nagy élmény volt, aztán a torta, és beszélgetés, móka, kacagás, ezer éves történetek mesélése kellemes zene és gyertyafény mellett, éjszakába nyúlóan. Szeretem Kriszta szájából hallani az új mondatát,

-          Hol a FÉRJEM? J

Ott van melletted, te pedig mellette!

NoraS