Azt tartják az írókról, hogy nagy lehetőség a számukra az írás, mert általa lehetőségük van kiadni magukból örömüket és persze a kínjaikat is. Most valóban terápiára használom a toll forgatást, mert hiába kiáltanám bánatomat és végtelen fájdalmamat a szélbe, kevés lenne.
Írnom kell! Írni, mert voltam olyan lusta dög, hogy az elmúlt tíz évben nem vezettem naplót mindazokról a kicsi drágáimról, akik szebbé tették a napjaimat és megtanítottak szeretni. Sokat töprengtem korábban, hogy megírom Apolló kutyusom és a két cicám sztorijait, amihez később persze csatlakozott a szüleim Írszettere Kyra is, mert lenne mit mesélnem róluk, és akik hozzám hasonlóan - olykor - jobban szeretik az állatokat, mint az embereket, tökéletesen fogják érteni, hogy mit jelentenek ők a számomra.
Hát most itt az idő, hogy elkezdjem az állati történeteket, csak sajnos túl későn állok neki. Haragszom magamra, hogy nem előbb tettem ezt, hanem "megvártam" míg tragédia történik, ami a végre írásra késztet.
Küzdök a sírással, zokogással, émelygéssel, és nem kapok levegőt! Az égiek elvették tőlem az egyik legdrágább kincsemet, a kisfiú cicámat, hirtelen, és minden előjel nélkül. Három nappal ezelőtt nem ébredt fel korán reggel, hogy apukámat ébressze, ahogy minden reggel szokta. Álmában megállt a szíve, és reggelre már az örök vadász mezőkön kereste új pajtásait, minket pedig itt hagyott.
Négy éve költöztek át a húgával és Apollóval a szüleimhez, amikor én Veszprémből Budapestre költöztem, Kyra pedig jó anya módjára befogadta őket, és a négyes fogat imádni való kolóniát alkotott. A két cicát Apolló nevelte fel, mert a mama cica a születésük után nem sokkal eltűnt. Fura dolog, hogy egy Boxer lesz a cicák apukája, de a mi számunkra ez olyan természetesen volt. Kyra igazi szetter lévén gyűlői a macskákat, de az enyémeket elfogadta, és még a kosarát is átengedte nekik olykor olykor.
Amikor otthon vagyok, mindig csodálkozom, hogy a szüleim micsoda becsben tartják a cicákat, és lesik minden pillantásukat. Apukám úgy tévézett vagy fejtette a rejtvényeit, hogy a kisfiú cica mindig az ölében lógott. Segített neki a foci meccsek alatt drukkolni vagy ráült a rejtvénye közepére és tartotta a kis buksiját a simogatásért, aztán ahogy elég volt a simiből, leballagott a foteljába és szunyókált egy kellemeset.
Haragszom magamra, hogy kialakult egy nagyon erős kötelék és szeret a szüleimben irántuk, mert amikor azon a reggelen apukám nem tudta felébreszteni a cicámat a fotelban, olyan fájdalmat okoztam neki, aminek a feldolgozása a számomra hosszú ideig fog tartani. A lelketlen ember azt mondaná most, hogy de hát csak egy macska! Akinek pedig lelke van, tudja és érzi, hogy mit jelent tíz évig egy állat társaságában élni, majd pedig egyik pillanatról a másikra elveszíteni őt.
Itt pedig jön a következő rész, elmondani anyukámnak, a tesómnak, Apollónak, akivel olyan szimbiózisban éltek, ami regénybe illő. Mindenszentek reggele az én családomnak arról szólt, hogy kitéptek egy darabot a szívükből, értetlenül álltak a dolog előtt, és képesek voltak napokig titkolni előttem, mert ha én ezt telefonon tudom meg, kilépek az ötödik emeletről. Milyen fura az élet, hogy én mit sem sejtve pont aznap kezdtem el összegyűjteni a négy szőrös gyerekünk minden fotóját, hogy egy szép albumot csináljak belőlük!?
Anyukám ma érkezett hozzám átutazóba, mert a nagymamám, aki Miskolcon él, nincs túl jól, és megy hozzá, hogy segítsen neki a gyógyulásban. Így én ma egy rövid tranzit voltam neki, megkaptam a friss anya főztöt és a sütit. Kevés ideje volt a vonat indulásáig, így nem jött fel hozzám, hanem plázáztunk, és ez volt az én vesztem! Sétálgatás közben hoszteszek kínáltak cica eledelt egy standnál, én meg lazán odadobtam anyának, hogy vigyen a cicáknak nasit! - Na, és hogy vannak a lurkók?
Anya lábai akkor föld begyökereztek és nem bírta tovább magában tartani a titkot, és csak nézett rám olyan szemekkel, amiből egyértelmű volt, hogy nagy baj van, de képtelen volt kimondani. Csak álltam a hülye pláza kellős közepén, körülöttem egy halom emberrel, és csak annyit tudtam mondani, hogy- Anya, neeeee! Mi van a cicákkal? Torkán akadtak a szavak és tudta ha kimondja, én belehalok. Nagy nehezen annyit tudott mondani, hogy a kisfiú....de nem tudta befejezni a mondatot. Gyűlölöm magam, hogy egy bevásárló központ közepén kaptam sírógörcsöt és kapkodtam a levegő után és kapaszkodtam anyába, mert az ájulás kerülgetett. Aztán lassan összeszedte magát, és elmondta, hogy álmában meghalt.
A következő egy óra foszlányokban van meg a fejemben, mert a sokktól leblokkolt az agyam. Miután anya elmesélt mindent és valamelyest magamhoz tértem, felhívtam az állatorvos barátunkat, és csak annyit kérdeztem tőle, hogy ilyen van egy tíz éves cicánál, hogy álmában megáll a szíve? Sajnos van!
Hullámokban tör ki rajtam a sírás, és sok idő kell nekem, míg elfogadom a tényt, és közben azzal vigasztalom magam, hogy a legszebb cicahalála volt az én kicsi fiúmnak. Nem szenvedett, nem volt beteg, és a pihe puha foteljában az otthon melegében elaludt örökre.
Szép álmokat, Kicsikém! Köszönöm, hogy szebbé tetted az életünket!
NoraS
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése