Morbid?

Morbidnak tűnik, ha valaki egy sírkertben tölt pár órát sétálgatva, hogy ebben a nyugalomban, csendben és szép környezetben töltődjön fel?

Hónapok óta készültem a Fiumei úti Sírkertbe, mert még sosem jártam itt, és egy ismerősöm mesélte, hogy mennyire szép. Egyáltalán  lehet szép egy sírkert vagy temető? Normális dolog egy ilyen helyre programot szervezni, vagy ez már beteges? Félnek vagy irtóznak az emberek a sírkertektől? Az éjszakai sétálást én sem díjaznám, de nappal az egyik legnyugodtabb hely. Tele gyönyörű fákkal, sétányokkal, madarakkal,  és végtelen nyugalommal, no meg a híres emberek szellemeivel.  

Te hiszel a szellemekben?  Bár, ez olyan, mint a gravitáció, létezik és kész. Mindegy, hogy hiszel-e benne vagy sem, létezik.  A lényeg inkább abban rejlik, hogy elfogadod a létezésüket vagy megtagadod. Egyébként sokkal könnyebb valamit elfogadni, és ennek megnyugvásával élni, mint tagadni, és hadakozni ellene, mert az csak zavarokat és feszültséget fog okozni.

Amikor egy temetőben vagy sírkertben vagy, eszedbe jut az, hogy léteznek szellemek, és te most éppen köztük jársz, vagy ez meg sem fordul a fejedben?  Érezted már egy ilyen látogatás után, hogy gyenge lettél és erőtlen, mintha teljesen elfáradtál volna, vagy éppen feltöltött és kikapcsolt? Az elmúlás és a halál az egyik legnagyobb misztérium, és mi olyan keveset tudunk erről.  

A mi látogatásunk a barátnőmmel, pusztán a fotózásból eredt és a kíváncsiságból. Nem azzal a tudattal indultunk el, hogy a szellemek között fogunk sétálgatni, hanem az vonzott minket, hogy fotók által adjuk vissza a sírkert hangulatát, és a látványt.

Órákat töltöttünk itt, és kattogtatás közben jókat beszélgettünk és rihegtünk, röhögtünk, persze a temető nyugalmának megzavarása nélkül. Nyilván más a lelkivilága egy temetői sétának, mint egy temetésnek, tehát a kettőt nem keverem. Nem rajongok a temetőkért akkor,  amikor valakit az utolsó útjára kell kísérnem, de merőben más akkor itt lenni, amikor a nyugalom, szépség és harmonikus természet vonz.

A Fiumei Sírkertet mérete, állapota, gondozása, és elsősorban az itt lakó híres és kevésbé híres elhunytak síremlékei sokkal inkább egy szobor parkra emlékeztetnek, mint egy temetőre és az elmúlásra. Itt olyan érzésem volt, mintha emlékművek között sétálnék, a halál gondolata pedig messze jár.  Írók, költők, színészek, zeneszerzők és történelmi személyek emlékei között járunk, és tiszteletünket tesszük emlékük előtt. Mennyi sok szép könyvet, verset, zenét, művészetet kaptunk tőlük, és táplálkozunk ma is ezek  szépségeiből. Akik itt nyugszanak, mind hagyni akartak valami nyomot, és maradandó emléket az utókor számára.  Ez a sírokon, emlékműveken és a családi kriptákon is érezhető. Némelyikük olyan, mintha a család háza lenne, elkerítve, lugast kiépítve, padokkal, hogy le lehessen ülni melléjük, akár beszélgetni velük.

Morbid, vagy természetes dolog olyan helyen kikapcsolódni, ahol nem az élők, hanem  a holtak vesznek minket körül? Erre a kérdésre én is csak azután tudtam válaszolni, miután pár napja a kezembe akadt „véletlenül” egy könyv, mely pont erről a témáról szól, olvasás közben pedig rá kellett jönnöm, hogy a tűzzel játszottunk, amikor a sírkertben fotóztunk.

NoraS

Nézz be hozzám: https://www.facebook.com/norapictures/?ref=bookmarks