Az utóbbi napokban... 2. rész

Az utóbbi időben azon gondolkodtam többször, hogy melyik tulajdonságú embernek jobb hosszútávon, annak, aki befolyásolható, és könnyen a körülmények hatásai alapján dönt és csapong, szinte egész életében, vagy annak a jobb, akit a környezete öntörvényűnek, keményfejűnek és egoistának titulál? Melyik a jobb, ha az ember sosem éli át olyan igazán mélyen a tetteinek súlyát vagy jelentőségét, vagy az, aki kitart az elképzelései mellett, tervez, cselekszik, tanul, fejlődik, ám néha hatalmas pofonokat kap az élettől, és persze saját magától is?  Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb, mástól vagy magunktól kapni a pofont? Én a magam részéről azt mondom, hogy az a fájdalmasabb, amit én okozok magamnak. Tényleg boldogabbak a lelki szegények, mert őket nem tépázza meg a sorsuk annyira? Vagy csak nem élik meg őket olyan mélyen és fájdalmasan, mint azok, akik napokig vagy hetekig tudnak őrlődni egy hibán, vagy kudarcon? Ez nem azt jelenti, hogy a sokat gondolkodó, lelkisebb emberek mindenen rágódnak, és tépelődnek, dehogy! Vannak dolgok, amiken egy pillanat alatt túllépnek, és két nappal később arra sem emlékeznek, hogy bármi rossz dolog történt volna.

Szelektálás

Régebben a körülöttem lévő emberek nagy többsége úgy próbált meg megszabadulni a fájdalmától, csalódásától, kudarcától, hogy elmondta szinte fűnek fának, még a pénztárosnak is a boltban. Persze mindenki mondott mindenféle okos megoldást és ötletet, és ezzel olyan zűrzavart okoztak az illetőben, hogy nem előre, hanem hátrafelé haladt a megoldással, vagy befejezéssel. Ezzel ki is alakult a káosz. Manapság pedig azt tapasztalom, hogy egyre több ember zárkózik magába, egyedül, amikor gondjai vannak, vagy amikor egy fontos döntést kell meghozniuk. Rájöttek arra, hogy nem beszélni kell a dolgokról, hanem megoldani őket, de az meg csak úgy megy, ha csendben vagy. Tombold ki magad, aztán meg higgadj le, és utána úgyis beszélgetni fogsz magaddal. Tehát, egyre többet hallom azt, hogy egyedül szeretne valaki megbirkózni a feladataival, és amikor már rájött minden hülyeségére, és megvannak a kellő felismerések, akkor egy-két barátjával megbeszéli a dolgát, de szelektál. Ismeri a barátait annyira, hogy tökéletesen tudja, melyikkel mit tud, és mit érdemes megbeszélnie. Ki az, aki érti és megérti őt, ki az, akinek tapasztalata lehet az adott témában, ki az, aki van annyira őszinte, hogy simán megmondja, ha nem ért egyet veled, és meg is indokolja, és ki az, aki befejezi a mondataidat. Én sem mondok el mindent, mindenkinek. Nem szeretek fölöslegesen beszélni, és inkább a csendre és nyugalomra van szükségem fejben és lélekben, mint hangosan cikázó szavakra és mondatokra, amelyektől csak ideges és feszült leszek. Te hogy vagy ezzel a kérdéssel?  

Harmónia

Ez az a dolog, amire mindenki vágyik, de tudat alatt valahogy mégis eltolja magától. Olyan igazán és mélyen kevesen hisznek benne, és még kevesebben tapasztalták meg. Mintha félnénk tőle. Ameddig harcol valaki (tudatosan vagy tudattalanul) a harmónia ellen, addig a belső nyugalom nem jön létre, és amíg a belső nyugalom nem jön létre, addig csapongani fogunk a saját tetteink és érzéseink között.  Amikor ezt felismerjük és együttműködünk vele, biztonságban élhetünk, és sikeresek lehetünk. Na, ezt magyarázd meg egy öntörvényű és egoista embernek, nem tudod, de az élet megtanítja neki, hogy sokkal hamarabb megtalálja a harmóniát, ha ráfekszik a vízre, és hagyja magát ringatni.  A sokat gondolkodók agyban tudják ám ezeket az okosságokat, csak vannak annyira makacsak, hogy pont akkor felejtik el használni és alkalmazni, amikor  a leginkább ez lenne  a célravezető.  Azért jók –sajnos- ezek a szembesítések, mert segítenek, hogy sose szállj el magadtól. Időről időre történik valami baki, azaz hibázol, tehát emlékeztetve vagy arra, hogy nem vagy tökéletes! Törekedhetsz rá, hogy azzá válj, de nincs tökéletes dolog a Földön, és az unalmas is. Tehát a vezeklés után jöhet a feloldozás. Tévedni és hibázni, valóban emberi dolog?!

Nora S  

Az utóbbi napokban… 1. rész

Az utóbbi napokban valahogy érdekes módon a bölcsebb barátaimmal és ismerőseimmel beszélgettem, meglepően sokat és tartalmasan, vagy röviden és tömören. Nem váltottuk meg a világot egyik alkalommal sem, de majdnem! Furcsa, hogy az utóbbi néhány hónapban és hétben (egyelőre) megmagyarázhatatlan dolgokat tapasztalunk, élünk meg, történik velünk, teszünk, vagy válunk a körülmények és történések áldozataivá. Jó és rossz dolgok egyaránt történnek velünk, amelyek borzasztóan szélsőséges élményeket, érzéseket és reakciókat váltanak ki belőlünk. És most úgy kell ki ,és leírnom ezeket a dolgokat, tapasztalatokat, kérdéseket, hogy eltávolodjak a saját élményeimtől, és messziről tudjak rálátni a körülöttünk lévő káoszra. Ez őszintén szólva nehéz lesz, de ugyanakkor szép kihívás is egyben.  

Jártál már úgy az utóbbi időben, hogy tudtad jól, ha bevállalod a felkínált „lehetőséget” (munka, üzlet, segítségnek, előnyöknek tűnő lehetőségek, bármi) egyáltalán nem azt az utat fogod követni, amit egyébként megterveztél magadnak, és elég sok porcikád tiltakozik is a dolog ellen, nagyjából azt is tudod, hogy mi lesz a történet vége, mégis bevállalod, mert valamiért erre a vargabetűre szükséged van. Törekszel  arra, hogy ne csinálj magadnak fölösleges kitérőket, de a dolgok nem mindig ennyire egyszerűek. Tudod, hogy be kell vállalnod ezt a dolgot, így belevágsz, és a kellő figyelemmel várod ki a dolgok végét. Amikor pedig lejárt a történet ideje, azt úgyis érezni és tudni fogod, és majd akkor lépsz, amikor kell, és azt is tudni fogod, hogy mit és hogyan kell lépni. Semmi más nem szükséges ehhez, mint türelem, nyugalom és önbizalom.

Ameddig van befolyásom a dolgokra, teszek értük, de amikor egyértelmű visszaigazolást vagy jelet kapok, hogy már nem én irányítom a történéseket, akkor jön a megadás, és elfogadás. Ettől kezdve a történet szereplője leszek és semmi más dolgom sincs, mint sodródni az árral és az eseményekkel. Így jöhetek ki a dolgokból a legjobban. És mennyire nagyon könnyű leírni ezeket az okosságokat, de hogy  mennyire beléjük tudok futni néha, az mesébe illő, és ezzel sem vagyok egyedül.

Persze az élet úgy szép, ha zajlik, de mitől van az, hogy ha nincs gondunk, akkor kreálunk magunknak? Vagy megcsinálja nekünk az életünk, és ez az a helyzet, amikor a körülmények áldozatává válik valaki. Az a fura, hogy ilyen tényleg van. És az a kemény ebben, hogy te teszed fizikailag, de olyan, mintha egy vad idegen cselekedne helyetted, ám az okozott balhét már az igazi énednek kell viselnie. Olyan ez, mintha a haverjaid betörték volna egy üzlet kirakatát, de valamiért neked kell elvinni az egész balhét, egyedül, pedig te csak ott álltál mögöttük és láttad, hogy mit művelnek. Ez az a helyzet, amikor én pl. nem is keresem a magyarázatot, mert ha valaha meg is kapom rá, hogy ez mi volt és miért történt velem, az nem most lesz, hanem sok idő múlva. Mivel nem akarok sokáig az okozott káron rágódni, inkább az esetleges megoldáson jár az eszem, és ennek a lehetőségének szeretnék teret engedni.  Ezt is egyszerűbb ám leírni, mint betartani, de egyre több barátomtól hallok olyat, amikor a hogylétükről kérdezem őket, hogy,

-          Az van, hogy baromságot csináltam, és most viselem a következményeit, de nem baj, ha nem beszélek róla, mert akkor csak ideges leszek, és én most inkább felejtenék!

Érdekes, hogy egy cseppet sem bántam, hogy nem zúdította rám a bánatát, és örültem, hogy egy állásponton vagyunk a kudarcok kezelését illetően. Ez nem azt jelenti, hogy azért nem meséljük el, mert szégyellnénk, hanem azért, mert elmúlt.

Miután a saját bőrömön tapasztaltam néhány megdöbbentő, furcsa, megmagyarázhatatlan dolgot, és a környezetemben élők is hasonlókról meséltek, elkezdtem kicsit utána olvasni annak, hogy a Mars Földhöz való közelsége vajon milyen hatással lehet az emberekre, viselkedés, érzelmek, tervek, sikerek és kudarcok lehetséges okairól, az áprilisi időszakban. No persze nem a pletykalapok napi horoszkópját olvasgattam, hanem megbízható és hozzáértő forrásokat kerestem, és megdöbbentő dolgokat találtam.

„Ez az időszak részben a tavasz kezdete miatt is, a megtisztulás, befejezés, újrakezdés időszaka, ha tetszik, ha nem.  Lesznek dolgok, amelyeket irányíthatunk és befolyásolhatunk, de sajnos lesznek olyan történések, amelyet egyáltalán nem fogunk érteni, olyan érzés lesz, mintha nem is mi tettük volna, de mégis. Fájdalmat okoz ez a dolog, de a fejlődéshez szükség volt erre a mozzanatra.”  Köszi!

Még jó, hogy utólag, és nem előre olvastam el ezeket a sorokat, és nem is vonatkoznak minden emberre ezek a gyökeres változásokat hozó történések, de bizony van egy nagy réteg, akik észre veszik nap, mint nap, hogy egy hatalmas energia, érzelem, manipulációs és anyagi, káoszban élünk, és egyre nagyobb igényünk lenne a nyugalomra, bizalomra és a harmóniára. Arra, hogy ha egy barátunk meghallgatja a bajainkat, akkor ne a saját rosszabb helyzetével vigasztaljon, hanem legyen hidegfejű, objektív és segítőkész, ne pedig irigy arra, amit esetleg még meg sem kapunk, csak szeretnék megkapni, elérni vagy, átélni. Mikor örült veled utoljára egy barátod, de úgy őszintén, amikor te jól voltál, és mikor sírt veled, amikor a padlón ültél?

 NoraS

Folyt… 

Esküvő a teraszon

Március elején, amikor Kriszta barátnőméknél jártam vendégségben, azzal a hírrel fogadtak, hogy Gábor megkérte Kriszta kezét, április közepére tervezik az esküvőt, és szeretnének megkérni arra, hogy töltsem velük és örökítsem meg ezt a napot. Boldogan vállaltam a feladatot, és azonnal faggatni is kezdtem őket a részletekről.  Szertartás helyszíne, vendégek száma, ötletek, elképzelések, tervek, lehetőségek.

A szertartás a 12. kerületi Barabás Villában lesz, április 12.-n, délután fél háromkor, az ünneplés pedig itthon a teraszon, mert a harminc vendég otthonosabban és felszabadultabban érezheti magát, mint egy étteremben feszengve. Arról nem is beszélve, hogy a ház és a terasz egy gyönyörű erdő szélén van. Csiripelnek a madarak, kék az ég, zöldek a fák, és süt a Nap. Bevallom, hogy házi esküvőn még nem voltam, de nagyon tetszett az ötlet, mert valami hasonló dolgot tudnék elképzelni egyszer én is. Írtam már erről az első könyvemben, hogy értem én az ülésrendet és táncrendet egy esküvőn, de hogy én ilyet sosem írnék, az is biztos. Tehát Krisztáék elképzelései nagyon közel álltak hozzám és örültem, hogy új élményekben lesz részem.

Ha otthon megy férjhez az ember lánya, és fia, akkor az igényel némi tatarozást, felújítást, szerelést, pakolást, és ezek akár hetekig is tarthatnak, de ezzel együtt jönnek az élmények és ajándékok is. Mindig érkezik valaki, mert hoz, vagy visz valamit, kérdez, segít, ötletel és nyugalmat ad a leendő párnak, akik napról napra feszültebbek, hiszen ez a lelkiállapot hozzátartozik egy házasságkötéshez. Az egyik  szomszéd nászajándékba megcsinálja az ajtókat, kisebb asztalos munkákat, a másik szomszéd beszerez, elintéz, megold valamit. Az összes lámpába új égő kerül, a fölösleges dolgok elpakolásra kerülnek, és a nagytakarítás végén egy tündérien feldíszített, hangulatos otthon várja a vendégeket. Az ifjú pár pedig az esküvőt követően napokig ebben a hangulatban lehet.

Kimondottan tetszett az is, hogy a menyasszony és a vőlegény ruhája nem bérelt, hanem erre az alkalomra lett beszerezve, amelyek tíz év múlva is ott fognak állni a vállfán a szekrényben, és minden alaklommal, amikor Kriszta vagy Gábor szeme rájuk vetődik, eszükbe fog jutni ez a nap, és mosoly fog a szájuk sarkába költözni.

Péntek reggel csatlakoztam az előkészítő csapathoz, hogy szombat kora délutánra minden a helyére kerüljön, és kezdetét vehesse Gábor és Kriszta ünnepe.

A sürgés, forgás, pakolás, közepette szép lassan befutottak az örömszülők, akik italokat hoztak, Terike és Era elvonultak esküvői menüt főzni, Imre bácsi díszeket készített és felszerelte őket gondosan és ízlésesen. Gábor telefonnal a fülén rohangált, közben pedig  kiválasztotta a bevonuló és búcsúzó zenéket és lerohant velük az Önkormányzathoz. Kriszta pedig lassan kezdte elveszíteni a fonalat, mert mindenki tőle kérdezett mindent, és egy idő után a káosztól kettőig sem látott. Én meg mivel sok ilyet láttam már, jókat mosolyogtam rajtuk. Egyáltalán nem tudták elképzelni péntek kora este, hogy szombatra hogy a viharba fog elkészülni minden?

Hatalmas ötlet, hogy az esküvő napja előtt lehetőség nyílik arra, hogy a vendégek találkozzanak, megismerjék egymást, jókat beszélgessenek, hozzátehessenek az eseményhez a munkájukkal, segítségükkel, együtt kötözzenek díszeket, mert mire eljön a szombat délután és gyülekezik a násznép a szertartásra, már egy ismerős csapat foglal helyet a székeken, és a sírást sem fojtják vissza annyira, mintha most látnák egymás először. Ez az előnap nekem már Boriék esküvőjén is nagyon tetszett, összehozta az embereket és egy kicsit nyaralós, osztálykirándulós, táborozós hangulata is lesz az esküvőnek, arról nem beszélve, hogy tovább is tart az ünnep, vagyis korábban kezdődik. Mélyebb és tartalmasabb tud lenni egy olyan esemény, ahol nem vadidegen emberek találkoznak, és addigra rázódnak össze, mire vége a lagzinak. Az előnapos esküvők meghittebbek, és felszabadultabbak.

Természetes dolog, hogy a menyegzőre indulás előtti percekben olyan rohangálás és kapkodás van, mint az amcsi filmekben, de ez ettől jó. Amikor viszont az a pillant következett, hogy Gábor és Kriszta egymásba karolva belépdelt a csodaszép házasságkötő terembe, már nyoma sem volt rajtuk az előző napok feszültségének. Én egy békét és nyugalmat árasztó nőt és férfit láttam.

Nem szeretem a polgári házasságkötést, mert nekem rideg és futószalagszerű, de ez most szép volt. Nem láttam még huszonéves anyakönyvvezetőt, aki ráadásul olyan alkat volt, mintha épp egy hétvégi szórakozóhelyre készülne, de baromi jól állt neki. Semmi baki, semmi hiba, aranyos volt és szeretettel teli, tehát felőlem mehet bulizni a szertartás után, mert a munkáját kifogástalanul végezte, és az összes vendég ezen a véleményen volt. Fura volt a kislány, de mégis jól állt neki.

A Barabás Villa kertje és maga  a környezet jó pár percre maradásra bírta  a társaságot, és jó helyszín volt a fotózáshoz is. Kicsi esküvő, mégis sok a helyszín, és változatos sorozatot lehet készíteni. Akkor irány haza és a csillebérci erdő, ahol megint hangulatos képek készülnek, aztán, pezsgős koccintás, köszöntők, majd a várva várt vacsora, ami önmagában nagy élmény volt, aztán a torta, és beszélgetés, móka, kacagás, ezer éves történetek mesélése kellemes zene és gyertyafény mellett, éjszakába nyúlóan. Szeretem Kriszta szájából hallani az új mondatát,

-          Hol a FÉRJEM? J

Ott van melletted, te pedig mellette!

NoraS

Menni vagy maradni?

Amikor egy jó ideig nem írok cikket, blogot, a szokásos szösszeneteimet, akkor úgy járok, hogy amikor leülnék írni, nincs ötletem. A munkámról nem akarok blogban írni, mert az sokkal mélyebb téma ennél, ez a részem könyvbe kívánkozik. Amikor pedig ihlet hiányban szenvedek, akkor írok egy gyors körmailt néhány barátomnak, olvasómnak, és tőlük kérek ötleteket, és mindig jobbnál jobb javaslatokat kapok, ahogy most is. 

Miről írjak? 

"Szerintem írhatnál arról is a blogodban, hogy ki, mit választana: jó állás messze az otthontól vagy maradni a család mellett segíteni a mindennapokban, nem magukra hagyni őket...."

A fura ebben az, hogy ez a téma tényleg a lábam előtt hever, hiszen részben benne vagyok, mert épp helykeresésben vagyok, másrészt bőven vannak olyan emberek, akik hozzám közel állnak, de fizikailag mégis messze vannak tőlem. No, ilyen Bori is, aki a fenti témát feldobta nekem. És ha már így belerángattam őt a sztoriba, akkor hagyom is benne, és elárulom, hogy ő a férjével éppen Németországban táncol egy turnén, három hónapig, táncművészek. Adódik is bennem a kérdés, hogy könnyebb-e a párunkkal külföldön lenni, élni, dolgozni, vagy jobb inkább egyedül menni, vagy nincs különbség, mert egy idő után pokol ez mindenképp? Minden este másik szállodában aludni, más színpadon fellépni, állandóan egy buszban utazni, mindig éttermi koszthoz alkalmazkodni, no meg a társulathoz, az egy nagy buli, vagy kicsinál egy idő után, és már semmi másra nem vágynak, mint a saját ágyukra?

Jól tudom, hogy volt idő, amikor Bori és a férje (házasságuk előtt) sok-sok hónapig a világ két külön pontján táncoltak egy-egy tenger vagy óceánjáró hajón. Még a fülembe csengenek Norbi mondatai a külön töltött időszakról, és arról, hogy volt képes esténként elaludni. Nem adom ki a féltett érzelmeiket, de azt az állapotot és időszakot nem kívánom senkinek. Mindezt a biztos jövedelemért, és azért, hogy olyan esküvőt alkossanak, amit mindig is álmodtak. Tehát valamit valamiért? A távolság két ember között tud nagyon jótékony is lenni, és nagy próba, tehát ebből a szempontból érdemes kipróbálni, de tudni kell, hogy hol van az a pont, hogy elég! Ha egy táncművész Magyarországon nem tud megélni a tehetségéből, akkor külföldön, ha nem is könnyen, de könnyebben tud színvonalas és jól fizető munkát találni. Két-három hónap itt vagy ott, az belefér, de hosszútávon hogy fognak dönteni?

Vegyük általánosságban a kérdést, bárhol külföld, mindegy, hogy egyedül vagy párban, és mindegy az is, hogy milyen munkát végez az illető. A biztos anyagiak miatt évek telnek el, és pénze ugyan van, de elmegy mellette az élet, mert a családja és barátai életéből kimarad? A külföldi élete során mennyi olyan élménnyel gazdagodik, amelyek feledtetik vele, hogy nem a saját hazájában él és érvényesül? Meddig lehet azt csinálni, hogy minden élményt és sikert és kudarcot, csak a technika segítségével tudsz megosztani azokkal, akik közel állnak hozzád?

Mi felnőttek nem igényeljük az anyai abajgatást, de jól tudom, hogy milyen érzés az anyukám főztje utáni sóvárgás, és az ölelés hiánya. Ha nem kapsz a szeretteidtől fizikailag érzelmeket, akkor nincs az a pénz, ami kárpótol.  

Éltem a szüleimmel, éltem egyedül közel a szüleimhez, éltem kapcsolatban, éltem vidéken, éltem a fővárosban, éltem külföldön, és érdekes, hogy mostanában a vidéki élet az én rezgésem, de hogy kezeli ezeket az érzéseket az az ember, aki nem mer lépni, aki mer változtatni, aki nem meri vagy nincs lehetősége települést, várost vagy országot váltania? Kell-e pénz ahhoz, hogy valaki bejárjon néhány helyet, hogy közben még jobban megismerve önmagát, kitalálja és eldöntse, hogy hol van az ő helye? Ki is ő valójában? El kell-e menni ahhoz, hogy valaki igazán megismerje önmagát? Zárójelben megjegyzem, hogy szerintem igen!

Néha el kell távolodni az otthonunktól, hogy megértsünk, átlássunk, felfogjunk, megtapasztaljunk dolgokat, és mivel a tapasztalás tesz minket bölcsebbé és okosabbá, kell az idegen hely és környezet és emberek és elvárások ahhoz, hogy kiderüljön, hogyan reagáljuk le az idegen behatásokat és helyzeteket.

A barátaim és ismerőseim közül sokan vannak külföldön, vagy voltak, de rém kevés azok száma, akik kint is maradtak. Én azt tapasztalom, hogy a többség elmegy ugyan, de egy idő után vissza is jön. Persze más világnézettel és más elvárásokkal, de visszajön. Én is visszajöttem, holott úgy mentem el, hogy nem szándékozom visszajönni. Így alakult, és nem bánom. Vállaltam azt, amikor elmentem, és azt is, amikor visszajöttem, és nekem hasznos volt az a hét hónap. Ma már nem akarnék végleg elmenni, de néhány hónapra szívesen, csak annak már kemény feltételei lennének....

NoraS

Szomszédok

No, nem a teleregényről beszélek most, hanem a környezetünkben élő emberekről. Te szereted a szomszédaidat? Tiszteletből köszönsz nekik, vagy érdekel is, hogy kik ők? Remete életet élsz, és elzárkózol a mindennapi találkozások alkalmával a közelebbi ismerkedéstől, vagy nyitott vagy és érdeklődő? Van olyan szomszédod, akinek odaadod a lakáskulcsodat, amikor elutazol néhány napra, és van olyan szomszédod, akire a macskádat vagy kutyádat bíznád, amíg nem vagy otthon? Téged zavar, ha bemegy a lakásodba egy ember, amikor nem vagy otthon? 

És akkor itt tennék különbséget a vidék és a főváros között. Mivel kétlaki életet élek, tudom, hogy a nagy városok lakói között kevesebb az, akit ismerek is annyira, hogy valamelyest beengedjem az életembe, míg a város széli, vagy  vidéki szomszédaimmal sokkal barátibb és bensőségesebb a viszony.  Az sem mindegy, hogy tízemeletes panelban élünk, vagy város széli lakóparkban, ahol nagyobb  a tér, és talán több az idő és a lehetőség a beszélgetésre, és arra is, hogy egymásnak segítsünk. 

Öt év alatt Budapesten sem szomszédom, sem barátom vagy ismerősöm nem kért meg arra, hogy vigyázzak a lakására, kutyájára, vegyem ki a postaládából a leveleket, és öntözzem meg a virágokat. De, egyszer történt ilyen, macskára vigyáztam két napig. Most akkor velem van a gond, hogy nem tűnök megbízhatónak az emberek számára, vagy csak nem volt több alkalom arra, hogy ilyetén formában legyek valaki segítségére? 

A vidéki szomszédság viszont merőben más. Az egyik kedves szomszédunk, hála az ének, elég gyakran utazik, és Viktor nevű kandúrját ilyenkor anyukám szokta abajgatni. Még, hogy a macskák nem olyan okosak... nos, Viktor über okos cicus, azonnal tudja, hogy mikor marad gazdi nélkül, mert attól a pillanattól a mi ajtónk előtt gubbaszt, anyámra várva, hol egy kis kajáért, hol azért, hogy bebocsátást nyerjen a lakásukba. Ahogy pedig gazdiék hazajönnek, anyukám nem is létezik Viktor számára. A macskák már csak ilyenek :) 

És olyan is van, hogy kicsit nyüszítve kelek reggel hat körül, hogy egy másik nagyon kedves szomszédomat elkísérjem az autószerelőhöz, és hazahozzam. Mire félkómásan kitámolyogtam a lakásból, a szomszédom már kaparta a jeget a szélvédőmről, és kedvesen kiröhögött, hogy még félig alszom. Pár nappal később átugrom hozzájuk, egy darab fotót készíteni, mert nem találják a saját gépüket, és gyorsban kell egy oldal Borinak mailen. Tegnap pedig kutyasétáltatás közben kiszólt a kocsiból az épp hazaérkező anyuka, hogy most azonnal segítenem kell neki kivenni az autóból ezt a hatalmas kaktuszt. Hangosan visítottunk az utcán, hogy ez szép mutatvány lesz, de két perccel később már a hatalmas virágládát rángattuk az autóból, és a kedves szomszéd közben magát szidta, hogy  ami a fenéért dicsérte meg ezt a rohadt nagy, szúrós virágot az ügyfelénél, ez a hála???? Megkaptam ajándékba!

Tehát, ha erről az oldalról nézem most a nagyváros-ok és a vidék összehasonlítását, amit Reginával kezdtünk el, boncolgatni néhány hónappal ezelőtt, akkor most a vidék nyert! 

NoraS

Részlet NÓRA1 című könyvemből: Újra felfedezem a szigetet

Említettem, hogy Mónika autójára „babyszitterséget” vállaltam, nagyon szívesen. Az első dolgom az volt, hogy olyan helyeket keressek a szigeten, amit eddig még nem láttam, vagy már nem emlékszem rá. Félreértés ne essék, hiszen itt minden gyönyörű és megunhatatlan, de kell az új felfedezésének élménye is, mert ez által élem át azt az érzést, amit akkor, amikor először  voltam itt. Konkrétan a csoda élményét kezdtem most el újra keresni, és hála az égnek, csodából itt van bőven. 

Először azért mégis az ismert területen autóztam, hiszen meg kellett ismernem a nagy autót, hogy érezni is tudjam. Aztán nekivágtam az új helyek becserkészésének. Elviekben én jártam már pl. Cala Ratjada-ban, de nem emlékeztem rá. Most megkerestem, és az egyik kedvencem lett. Ez a hely kicsit a Tihanyi Apátság sétányához hasonlít, csak itt tenger veszi körbe a sziklás sétányt, ami kacskaringós és nagyon hosszú. Kávézók, éttermek, butikok, ékszerboltok sorakoznak végig. A tenger végtelen látványa pedig a pálmafák mentén, elvarázsolja az embert. Órákig ültem az egyik kávézó teraszán, és írás közben a kikötőbe érkező hajókat fotóztam, és napoztam. Egy üvegfenekű hajó túrára szívesen beneveznék, de egyedül ehhez semmi kedvem.  

Vannak véletlen felfedezések is, vagy meg nem talált helyek. Megláttam a térképen egy öblöt, amely a Cala Romantica névre hallgat. Nem vagyok éppen romantikus alkat, de ezzel úgy voltam, hogy nosza, ezt látnom kell! Hátha tényleg szép, és akkor tudni fogom, mit neveznek romantikus öbölnek. A vége az lett, hogy a harmadik próbálkozásnál feladtam, nem találtam meg. Hangosan ordítottam  a kocsiban, hogy elééég! Ennyit a romantikáról, mondtam, hogy nem vagyok az, így nem is kell vele találkoznom, le van szarva.

Innen a következő új hely, ami felfedezésre várt, PortoColom.  Beértem a kikötőbe, párás, ködös, nagyon borús idő volt, és az utcán alig lézengett ember. Imádom! Olyan hangulata van, amit soha nem láthat egy turista sem, ezt az igazi mallorcai hangulatot csak azok élhetik meg, akik itt laknak. Ahogy haladtam végig a kikötő mentén, ahol sorban ringatóztak a halászcsónakok, megláttam egy táblát: világítótorony. IRÁNY! Nagyon szeretem, és vadászom is őket, különleges hangulatuk van. Tehát, célba vettem a világítótornyot, és pár perccel később ott is voltam. Szezon előtt ezek sajnos nincsenek nyitva, így két fotó után elindultam visszafelé. Az első utcán benéztem balra, és felvisítottam a látványtól, satu! Azt  a mindenit, mi van itt? Irány a part felé. Nos, egy erdei kis út, ami egy csodás apró öbölbe vitt, és a vízparton egy nagyon egyszerű, ám barátságos, és családias étterem volt, terasszal. Szerintem a világ egyik legjobb kávéját itt ittam, tele volt mosollyal és szeretettel. Mediterrán házacskák, villák, csodásan gondozott kertek, és hozzá a türkiz kék tenger.  Olyan nyugalom árad ezen a helyen, hogy perceknek tűnnek az órák, és csak töltődsz a természet szépségeivel. Bementem az étterembe, pont üressé vált a terasz utolsó asztala, ahonnan a legjobb a panoráma, pár perccel később megkaptam a tejeskávémat a végtelenül kedves pincér hölgytől, és azt mondtam magamban: 

- Na, Nóra, még, hogy nem találtad meg a Cala Romanticát? Nem, mi? Dehogy nem! Itt van az orrod előtt. Ennél szebb nem lehet, így nekem Porto Colom lett a „Calaromantica”. Ha valami, akkor ez a hely AZ!  

Santaponsa a sziget nyugati oldalán található, és ott pl. a pékségért (Panederia)   szoktam megfordulni, no meg a tengerpart melletti park fáin élő papagájok miatt. Nagyon édik! Egy halom papagáj fészek van a fák tetején, és ők nagy csapatban itt élnek, teljesen szabadon. 

Galilea egy másik nagy kedvencem. Ő sincs messze tőlem, bent van szárazföld belsejében, a nyugati partszakaszhoz közel.  Egy nagyon apró hegyecske, melynek a tetején van egy édes templom, nagyon szép állapotban, és egy kilátó, ahonnan jó időben elláthatunk egészen Magalufig.  A templommal szemben egy nagyon régi épületsor húzódik, és így ezek együtt, egy szinte teljesen zárt udvart alkotnak, ahová csak gyalog, egy kis parkolón át tudunk felsétálni.  A templom lábánál egy családi étterem található, ahol a világ legfinomabb tapasát lehet enni, borzasztóan olcsón, és mivel a múltkor megpróbáltam az ebédemhez mindent spanyolul kérni, az ebéd utáni kávémhoz az idős tulajdonos nénitől kaptam ajiba egy szelet almatortát, amit persze ő sütött. Hát nem édes? Degeszre ettem magam a tapas-al, de egy morzsát sem hagytam a sütiből, annyira finom volt. És itt kellett elismernem, hogy a német turisták között is vannak nagyon jó fejek. Két házaspár,  - olyan hetven felé-. Édesek, közvetlenek, barátságosak, és nagyon kedvesek voltak, jó hangulatot csináltunk  a teraszon. Nos, én az ilyen helyeket szeretem. Pálma gyönyörű, ez nem is kérdés, de őt szinte naponta látom. Nem unom, szó sincs róla, sok idő kéne, hogy megunjam. Pálma nyüzsgését szinte naponta átélem, mosolyt csal az arcomra a kikötő látványa, gyönyörű a LaSeu Ketedrális, és a Paseo Maritimo sétány, reggel délben, este, éjjel, hajnalban, de ha töltődni szeretnék, akkor irány valami eldugott, csendes, biztonságos hely, és abból akad itt bőven.

Eljutottam ahhoz az állapothoz is, amit nehéz körülírni, de nagyon jó átélni. Valldemossában jártam egyik vasárnap, és itt találkoztam az új helyzetemmel. A városban kétféle ember sétál az utcán, az, aki ott lakik, és az, aki turista. Én viszont a köztes pályán mozgok, otthonosabban a turistáknál, de idegenebbül az itt élőkhöz képest. Nekem ez fel sem tűnt, de a többieknek igen, mert ahogy sétáltam, kávéztam a kedvenc kávézómban, fagyiztam egy német hölgy fagyizójában, és közben hol németül, hol angolul, hol pedig spanyolul beszélgettem, érdekes mosolyokat és reakciókat láttam az embereken. Október óta egyszer sem fordult meg a fejemben, amikor turistákat láttam, hogy de szar nektek, csak egy hétig vagytok itt, aztán visszamentek a hideg Németországba vagy Angliába. Most először esett ez le nekem, amikor fotózás közben,  nagyon kedves irigységet láttam az arcokon, vagy az elismerést, hogy az ő szigetüket választottam lakhelyül. A LaGranja udvarházban egy Brazil származású, de itt élő idegenvezetővel akadtam össze, és néhány perc alatt sok dolgot átbeszéltünk a szigettel kapcsolatban, és úgy váltunk el egymástól, mintha évek óta nagyon jó ismerősök lennénk. Tehát még bőven idegen vagyok a sziget számára, de már elkezdett engem közel engedni magához.

NoraS

Facebook

A platform, amit mindenki szid, de szinte mindenki használja, nap, mint nap, többször is.  Nap estig tudnék írni róla, és gondolom mások is, most mégis talán én leszek az, aki megfogalmaz helyetted néhány gondolatot a Facebookról. 

Ez az oldal, illetve az elérhető profilok száma mérhetetlen információt tárol, de nem minden arany, ami fénylik. A sorok között ugyanis tudni kell olvasni. Vannak, akik azt gondolják, hogy a fent lévő információk mindig a valós képet is mutatják az adott profil tulajdonosáról, holott egy profilon lévő adatok olyan iszonyatos tévútra tudnak vinni, hogy el se hinnéd. Sokan használják nyomozás céljára és a begyűjtött infók alapján csodásan beviszik magukat a málnásba, és a bolhából elefántot csinálnak pillanatok alatt, majd kész tényként kezelik és viselik, intézik, az információkat, de egy fontos dolgot elfelejtenek, a profilok tartalmáért senkinek sem vagyunk kötelesek elszámolni, sem azért, hogy melyik ismerősünk (ex pasik, ex csajok, kollégánk, főnökünk, csúnya szóval élve, beosztottunk, ellenségeink, haragosaink, irigyeink, vagy a családtagjaink) tartalmaira hogyan reagálunk, és a mi posztjainkra hogyan reagálnak mások.

Sokan azt gondolják, hogy joguk van számon kérni a párjukon, hogy milyen lépéseket tesz a saját lapján. Azt gondolom, hogy a tetszés nyilvánítást nem lehet számon kérni. 

 A féltékenység melegágya a LIKE nyomogatás. Vannak olyan barátaim, akik gondosan odafigyelnek arra, hogy mit és hogyan tesznek a lapjukon, hogy a párjuk számára ne adjanak alapot a féltékenységre.  (zárójelbe írom a kulcs szót: bizalom)  

Karácsony előtt keringett a Facebookon egy jópofa poszt, valahogy úgy szólt, hogy Karácsonyra  a legjobb ajándék a párodnak, ha odaadod neki a FB belépő kódodat, találna ott akkora meglepetéseket.... Igaz! De ismét mondom, hogy a profilom tartalma csak rám tartozik, sose kutattam, undorító dolog, nálam viszont kutattak, undorító dolog! 

 Egy jól irányzott egyszerűnek tűnő like viszont többet elmond, mint hinnéd. :)

2 in 1, macskalelkek

Két évvel ezelőtt a családunk szőrös gyerekei négyen voltak, Kyra a szetter lány, Apollom, és két csíkos cica tesó, kisfiú és kislány. Mára sajnos már csak Apollo és a cica lány maradt, és amióta ketten vannak a macsek érdekes dolgokat csinál.

A kisfiú cica egy roppant kedves, bújós, kislányos lelkületű cica volt, aki az állatorvosunk szerint beszélgetve nyávog, azaz nem zavaró, hanem kimondottan élvezetes hallgatni. A kislány jelleme viszont ennek pont az ellenkezője, hisztis, nyűgös, nagyképű, finnyás, és a nyávogása iszonyúan idegesítő és hangos is. Ő egy  akaratos rohadék, de ha épp olyan hangulata van, akkor nagyon kedves tud lenni, igazi macska! Kisfiú volt Apollo nagy barátja, együtt mentek sétálni, együtt ettek és aludtak. Ha néhány óráig Apollo nem volt otthon, kisfiú óriási panaszkodásba kezdett, amikor hazaértünk, és percekig bújt Apollohoz, ő meg nyalogatta a macska fejét. Utólag sajnálom nagyon, hogy nem csináltam videókat ezekről a jelenetekről, de akkor ez nekem annyira természetes volt, fel sem merült bennem, hogy egyszer ezt már nem láthatom többet. És egy november eleji reggelen kisfiú örökre elaludt a kedvenc foteljében. Ettől a hiánytól pedig a kislány macska elkezdett furcsán viselkedni.

Kedvesebb lett, szinte egész nap a lakásban van, bár amikor a grundon nyomja, mindig szerez valami sérülést, holott ivartalanított, a múltkor a füléből tépett ki egy darabot, gondolom egy másik macska. Tehát az utcán harcias a kiscsaj, de itthon kezesbárány. Ordítva követ mindig valakit a lakásban, és ha épp nem alszik vagy vernyog, akkor valakinek az ölében ül és szeretni kell. Apollot korábban szinte észre sem vette, most meg le se szakad róla, nyalogatja a fülét és szinte belebújik. Az viszont furcsa, hogy Apszi úgy viselkedik vele, mint korábban, amikor a kisfiú még velük volt, azaz le se sz@rja. Tehát, ha a kisfiú lelke átköltözött volna a kislány cicába, akkor Apollo ebből semmit sem érzékel. Többször beszélgettem az ebemmel arról, hogy legyen már kedvesebb kicsit a kislánnyal, mert amikor a konyhában toporognak ketten, Apollo biztosan lök rajta egyet, vagy simán rálép. Néhány napja látom is, hogy sokkal finomabban bánik a cicával, és már az sem zavarja, ha odabújik hozzá aludni :) Nehezen tudom elképzelni, hogy két macskából egy legyen, de mégis olyan, mintha a kisfiú a kislányban élne tovább velünk.

Kifiú

Kislány ( alias rohadék) 

Diagnózis - Hosszú bejegyzés 2. rész

Néhány nappal ezelőtt, munka közben jöttem rá, hogy nem látok tökéletesen a jobb szememmel, egész egyszerűen homályosan látok vele bizonyos dolgokat.  Pánik indult, mert a szemem épségére mindig nagyon vigyáztam, és most baj van.  Gyorsan kerestem a neten egy optikus üzletet, ahol végeznek szemvizsgálatot, és kértem is időpontot másnap reggelre. Volt egy éjszakám arra, hogy megnyugodjak, és azt lássam magam előtt, hogy minden ok. a szemeimmel, csak néha túlterhelem, és többet kellene pihentetnem őket.

Sajnos a valóság nem ez lett. A szemvizsgálat eredménye szerint a bal szemem -0,25-ös a jobb viszont  (amivel képet alkotok, és dolgozom)  -0,75-ös. Itt dobtam az első hátast, az majdnem egy dioptria, hogy nem vettem észre eddig, hogy nem látok tökéletesen? A második hátast akkor dobtam, amikor a vizsgálatot végző hölgy azt mondta, hogy a retinám vagy szaruhártyám sérült, vagy beteg. A harmadikat pedig akkor dobtam, amikor a két lencse árára leírta, hogy 52.000 .- Ft! + keret, és tartozékok, összesen úgy 75.000! A vizsgálat árát ki kellett fizetnem, de, ha egy hónapon belül náluk vásárolok szemüveget, akkor ezt az összeget levonják. Remek!

Kijöttem az üzletből és a nyakamba vettem a várost, hogy a meglévő infók alapján keressek egy lényegesen kedvezőbb árú szemüveget, közben pedig tombolt a lelkem, hogy nem szándékozom szemüvegesnek lenni, akkor sem, ha az emberek jó része viseli és használja, akár gyerekkora óta. Bejártam néhány üzletet, mire eljutottam a VisionExpress-hez, és itt az árak már bőven a barátságos szinten voltak, olyan 30.000 körül, bár én még ennél is diabetikusabban szerettem volna megúszni. 

Délután az apukám visszakísért a VisionExpresshez, hiszen ő nagy szemüveg használó, tudja, hogy mit érdemes venni,  és mit nem. A VE ragaszkodott hozzá, hogy csináljunk egy újabb szemvizsgálatot, hiszen ők a saját eredményükre tudnak garanciát vállalni, logikus. Így jött egy újabb vizsgálat, csak ez már nem öt percig tartott, hanem majd húsz percig. Egy fiatal srác vizsgált és már az elején közölte, az képtelenség, hogy mínuszos legyen a szemem, mert ha az lenne, akkor a legfelső sorban lévő betűket egyáltalán nem látnám, de mivel én tű élesen látom őket, csak pluszos lehet a szemem. A végeredmény az lett, hogy bal szem +0,25, a jobb pedig +0,5-ös. Elég nagy különbség a reggeli optikus boltban mértekhez képest. Néhány perccel később a keretet is megtaláltam, a végösszeg pedig 16 rongy lett, 2 év garanciával együtt. 

Ma délelőtt visszamentem az optikus üzletbe, és kedvesen elmeséltem a kiszolgáló hölgynek, hogy tegnap itt jártam egy vizsgálaton, kaptam egy eredményt, de délutánra kiderült, hogy ez az eredmény igen csak távol van a valóságtól, és szeretném visszakérni a vizsgálat árát. Persze erről szó sem lehet, az eredmény pedig csak egy eredmény, ahány mérés, annyi eredmény! Azt hittem, hogy rosszul hallok. Minden mérés más eredményt mutat? Akkor minek a vizsgálat? Ilyen alapon hasra ütés szerűen lehet lövöldözni, hogy kinek vajon milyen szemüveget írjanak fel. A beszélgetés vége az lett, hogy bizonyára a VisionExpress mérése a hibás, az optikus üzlet nem hibázhat. 

Mondjuk, tegyük fel, hogy valaki lázas, fájnak az ízületei, és gyenge. Elmegy az orvoshoz, és ő azt mondja felületes vizsgálat alapján, hogy enyhe megfázás. Ír receptet Calmopyrinre és három napra kiírja pihenni, és igyon sok teát a beteg. A valóság pedig mondjuk az, hogy tüdőgyulladása van, csak a doki nem vette észre. Nem folytatom.... 

Tudjuk nagyon jól, hogy egy diagnózis nem diagnózis, bármiről is legyen szó, de ez azért meredek, hogy soha senkitől még nem hallottam olyat, hogy " Bocsánat, hibáztunk!" Büntetlenül félrekezelnek az orvosnál, és mossák kezeiket, rosszul mérik a szememet, és vegyek 70-ért szemüveget, hátha tovább romlik a szemem, de amúgy, ha nem lenne jó a lencse, akkor kicserélik! Ha manapság már csúcstechnikával vizsgálnak szemeket, akkor mi a fenéért nem lehet, közel azonos eredményeket összehozni? De a hülye, nyilván én vagyok! 

A férfi 2. rész

Úgy döntöttem, hogy ebben a részben arról a  férfiról lesz szó, akiről sokan csak álmodnak, és azt hiszik, hogy csak a filmekben és a regényekben léteznek, holott akad belőlük a valóságban is, csak észre kell venni őket. 

A férfiak nem tesznek erőfeszítéseket arra, hogy észre vegyék őket a nők. Nem versengenek a többi hímmel, hogy ők kerüljenek középpontba, ők tudják, hogy mire képesek, mi lakozik bennük, és azért nehéz észre venni őket, mert a többi acsarkodó hím elvonja a nők figyelmét az igazi férfiakról. Az igaz férfi nem feltétlenül jófiú, bőven van benne annyi rosszaság, amennyi őt mindig izgalmassá teszi. 

Igen, a férfi kinyitja a nőnek az ajtót, leveszi a kabátját, fel is adja rá, előzékeny, kedves, őszintén érdeklődő, és nagyon udvarias, de ezek a dolgok tanulhatók. Akkor veszi le a nőt a lábáról, ha ösztönösen udvarias, mert ez viszont vele született tulajdonság és adottság, férfias azért, mert nem kötelességtudatból cselekszik, hanem azért, mert ezt ő is élvezi. Igen, a férfi élvezi, hogy ő férfi, és ki is használja ennek minden előnyét. Egy nőnek is jól esik, ha bókolnak neki, kellemesebb lesz tőle a napja, a férfiak is így vannak ezzel. 

A férfinak nincs szüksége arra, hogy elejtsen minden vadat, elég a tudat, hogy elejthetné. A férfi tudja, hogy hol kezdjen, és hol hagyjon abba egy flörtölést vagy játékot, hiszen ahhoz is van érzéke, hogy ráhangolódjon a nőre, és ezért azt is tudja tökéletesen, hogy hol vannak a határai.  Egy férfi sosem lő túl a célon, sosem pofátlan, sosem tolakodó, sosem bántó, pláne nem megalázó. A férfi számára nem létezhet olyan lelkiállapot és helyzet, hogy megüssön egy nőt, vagy gyereket, és az állatokat sem bántaná sosem. A férfiak isznak alkoholt, mert jól tudják, hogy a feszültség és a stressz levezetéséhez egészen egyszerűen a piára szükség van. Nem minden nap, mert a férfi nem alkoholista, a férfi az alkoholt is ismeri meg önmagát is, és persze néha sikerül túllőni a célon, de a férfi még ezt is büszkén bevállalja, és persze napokig másnapos. 

A férfiak tudnak sírni és nevetni is, képletesen és fizikailag is, pont. A férfi elismer, nem a hibáit keresi a másikban. Lojális, céltudatos, családra vágyik, de női táskát nem fog vagy visz a kezében. A férfiasság nem a magasságon és a kidolgozott izmokon múlik, hanem a lelki nagyságon. Előnyös, ha egy férfi sok pofont kapott az életétől, tehát tudja mi a pokol, és törekszik a mennyországra. A legtöbb férfi volt már olyan helyzetben, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítette szinte mindenét, vagy mindenét és a nulláról állt fel, és épített egy új birodalmat. 

A férfi büszke mindarra ami és aki, de mindezt alázattal teszi. A férfi olykor hibázik, megbotlik és téved, de ettől lesz ő az idő múlásával még férfiasabb és még vonzóbb.  

NoraS

traning@norapicturestudio.hu

https://www.facebook.com/norapictures

https://www.norapicturestudio.hu/

Januári depresszió

Szándékosan nem a téli depresszióról írok, hiszen a befelé forduló időszak tetőpontja mindig a január. Nyáron kifelé, télen pedig befelé fordulunk, csak az a nem mindegy, hogy milyen mértékben tesszük ezt. Az év végén a számadás, a visszahúzódás, önmagunk lelkivilágával többet foglalkozó időszakot éljük, aztán ezt ki így, ki pedig úgy éli meg. Embere válogatja, hogy ki mennyire mélyre süllyed a maga világában, gondjaiban, bánatában, kilátástalan helyzetében, és vannak sajnos sokan, akik annyira képesek összetörni magukat, hogy kiszámíthatalanul viselkednek, vagy kínjukban olyan dolgok után kapkodnak, mint jósok, látók, médiumok, vagy asztrológusok.

Nincs ezekkel a dolgokkal az ég világon semmi baj, csak tudni kell őket a helyükön kezelni. Jósoltatni ne akkor menjen az ember, amikor totál össze van törve és bizonytalan, és sebezhető, legfőképp befolyásolható. A jövőt látni akkor érdemes, amikor jól vagyunk, mert ekkor visszaigazolásért megyünk, nem pedig azért, hogy valaki mondja meg helyettünk, hogyan kellene megoldani a gondjainkat, vagy kimászni a lehangolt lelkiállapotunkból.

És akkor most eljutottunk oda, hogy beszélgetés. Neked van olyan ismerősöd, barátod, akivel bármiféle gondodat, kínodat meg tudod beszélni, vagy csak elmondani, kimondani magadból? Ha a hallottak alapján ötlete és véleménye van, azt meg is hallgatod, vagy csak beszélsz a kínjaidról megállás nélkül, közben hergelve és belelovalva magad a helyzetbe? A depresszív állapotból úgy nem fogsz kijönni, ha folyamatosan hajtogatod a fájdalmaidat, ebből úgy lehet kijönni, ha eltereled a figyelmedet, és teljesen más dolgokkal foglalkozol, olyan dolgokkal, amelyektől jól leszel.

Leginkább az a jó, ha már azelőtt felrázod magad, mielőtt túl mélyre csúsznál a lelki fájdalmakban. Ez a legnehezebb része egyébként, felismerni a folyamatot, és érezni, hogy hol van az a pont, amikor magadra kell szólnod, hogy ácsi! Túl messzire mentél önmagadban. Ehhez kell az önismeret, hogy tudd, mikor mit kell tenned, hogy az elcsendesedés létrejöjjön, de hasznos dolgokra tudd fordítani, mint pl. olvasásra, sétára egyedül, alvásra, néhány jó filmre, zenehallgatásra, családi fotók rendezgetésére, régi számlák elévült iratok kiszórására, tanulásra, és még sorolhatnám....

Sokkal nehezebb magunkat összeszedni akkor, ha már túlságosan belecsúsztunk az önsajnálatba és az önkínzásba, és ezt tapasztalatból tudom! Hiába esik nehezedre, de menj társaságba, sétálj a hidegben egy szép erdőben, vagy egy parkban. Menj el hetente egyszer szoláriumba, ennyi nem káros az egészségre, de pótolja a D-vitamint, mert a D-vitamin depresszió űző. Vegyél fel színes ruhákat, és készíts színes ételeket, egyél sok gyümölcsöt és persze csokit.

A minap egy kedves lány ismerősömmel beszélgettem, és kérdeztem hogy van? A válasz az volt, hogy" a hülyeségem árán megszívattam magam, és most iszom a levét, de én csináltam magamnak a helyzetet, hát viselem is következményeit, de ha nem baj nem mondom el, mert néhány embernek  elmeséltem, és már umon! Nem akarok beszélni róla többet, mert csak ideges leszek, és megint a szar helyzetben fogok toporogni, és én inkább felejtenék!" Borzasztóan örültem, hogy ezt mondja, mert ez a hozzáállás egy roppant nagy tudatosságra vall, és ritkán találkozom olyan emberekkel, akik így gondolkodnak. Én is ilyen vagyok. Minél hamarabb lépjünk túl egy rossz helyzeten, de ez csak akkor megy, ha nem beszélünk róla. Helyette vidám dolgokról beszélek, vagy inkább nem beszélek, hanem azt mondogatom magamban, hogy minden rendben van. A legtöbb esetben működik! :)

NoraS

https://www.facebook.com/norapictures

https://www.facebook.com/profile.php?id=100089609020192

https://www.norapicturestudio.hu/

Fagyos hangulat

Ez a téma nem az én fejemből pattant ki, Orsi javaslatára szedem most össze a gondolataimat a téllel kapcsolatban. Egy olyan évszakról írni, ami a legtávolabb áll tőlem nagy kihívás lesz, de meglátjuk mi sül ki belőle(m). 

Amióta az eszemet tudom a tél az az időszak, amit ha rajtam múlna, kitörölnék a naptárból. Azt elfogadom, hogy szükséges, mert így van egyensúlyban a természet, de én már öt évesen is nyári ruhában akartam óvodába menni, és amikor néhány évvel később a tesómmal az utca végi szánkó pályán múlattuk az időnket, elütött egy szánkó, átment a hátamon, két emberrel rajta, én pedig jó pár másodpercig nem kaptam levegőt. Hárman támogattak haza, és pokolian fájt mindenem, pláne a hátam. Így én akkor és ott befejeztem a téllel kapcsolatos szabadban töltött időt. Amikor jó pár évvel később már Veszprémben laktam, a haverjaim kedvéért megtanultam korcsolyázni, és be is jött olyannyira, hogy évekig Pétre jártunk telente, vonattal, minden hétvégén korizni. Amikor pedig ennek az időszaknak vége lett, nem kerestem másik téli sportot, mert annyira fázós vagyok, hogy nyáron is képes vagyok vacogni. 

Ha fotózásról van szó, akkor viszont (hiába utálom az időjárást) a legszebb képeket ilyenkor lehet készíteni, pláne a Balaton körül, vagy egy szép erdőben. Egyszer nyertem egy fotópályázatot egy téli balatoni sorozatommal, és ahhoz az anyaghoz sokat kellett mennem, de autóból ki és be, az nem viselt meg annyira, mintha órákig kellett volna a hidegben lennem. 

Többször tettem kísérletet arra, hogy megértsem a tél és a hó szerelmeseit, de valahogy nem sikerült. Persze elfogadtam a rajongást és sosem keltem vitába, mert nyilván sok olyan ember is van, akik a nyarat nem szeretik. Én már attól elkezdtem mindig fázni, amikor a barátaim mesélték, hogy a hétvégén síelni indulnak Szlovákiába a haverokkal, és mekkora buli lesz. A csapat szellemet, a kikapcsolódást, a friss levegőt, a mozgást, a sportot értettem, de ezt miért kell a hóban és tök hidegben csinálni? A síoverállban folyamatosan mozogva nem fázik az ember, sőt kimondottan melege is lehet, de hiába öltözöm fel jól, az arcom akkor is fázik. Hihetetlen, hogy mennyi ellenérvet tudok felsorakoztatni valami mellé, hogy én azt ne akarjam, de közben meg tudom, hogy ha egyszer rákattannék, megszeretném. No, ezért én jó távol is tartottam magam ettől a lehetőségtől. 

Érdekes, hogy Orsi pont a tél szeretetét vagy nem szeretetét dobta fel nekem témául, mert nem tudhatja, hogy tegnap egy sípályán jártam. Szégyen rám nézve, hogy Eplényhez közel lakom, mégsem jártam a sípályán soha, egészen tegnapig, bár most sem önszántamból, hanem munka kapcsán. Kicsit nyüszítettem is belül, hogy pont egy sípálya az, amire nem vágyom a mínusz hat fokban, de ez van. Amíg a pályára értünk a gyönyörű erdei úton, kezdtem más szemmel nézni a világot, és amikor megérkeztünk a parkolóba, a látvány levett a lábamról. Néhány perccel később pedig amikor a Quadra ültem fel, tudtam, hogy mire felérünk a hegy tetejére a hó ágyukhoz, rá fogok fagyni a motorra, de nem számított. A táj, a környezet, a szikrázó napsütés, a hegyek, és a sok mosolygó ember magával ragadó volt. A sípálya sajtósa nagyon kedvesen felajánlotta nekem, hogy bármikor nagyon szívesen megtanítanak síelni, csak szóljak, és jöjjek, várnak! Hát nem tudom, azért ezen még egy kicsit gondolkodnék a jó meleg szobában, de a korcsolyámat elővettem a garázsból, hátha befagy a Balaton a közeljövőben :)   Nem az a fontos, hogy milyen évszak van éppen, hanem az, hogy megtaláld bennük a szépséget és a lehetőséget.

https://www.norapicturestudio.hu/

https://www.facebook.com/profile.php?id=100089609020192

https://www.tiktok.com/@norasmith578

https://www.facebook.com/norapictures

https://www.youtube.com/@smithnora7161

NoraS