Túlélő gyalogtúra a Börzsönyben

Nem jutottam még eddig oda, hogy blogot írjak, pedig sok olyan élményem vagy kalandom volt, ami megérdemelné, hogy papírra vettessék.

elsősorban a tanulság fontos ebben a történetben, a táj, a környezet és a friss levegő élménye pedig erőt ad, hogy végigcsináljak egy olyan túrát, amit akár pokolinak is titulálhatok.

A terv az volt, hogy indulás Budapest, Nyugati pályaudvarról Kismarosra ( 40 perc) onnan pedig kisvasúttal Királyrétre ( 35 perc) és aztán irány gyalog Diósjenőre, át a hegyeken. Ezzel még alapvetően semmi gond sem lett volna. A meglepetés Királyréten ért minket, amikor kiderült, hogy ez a túra 20 km, ami 12 km felfelé a hegyeken, és ha elérjük a Csóványos csúcsát, akkor még 8 km lefelé a hegyről. Minderre volt 8,5 óránk. Ha nem érünk időben Diósjenőre, a vasútállomáson aludhatunk.

Mivel a csoportunkból senki sem tette még meg ezt a túrát, csak a helyiek elmondása alapján tudtuk, hogy szinte lehetetlen ezt a tervet teljesíteni. A királyréti kocsmáros kapásból azt javasolta, hogy el se induljunk, mert sötétedésig ki sem érünk az erdőből, és éjjel bizony hideg van! :(

Némi tanakodás és néhány erőt adó feles tán elindultunk a lehetetlen felé. Az időjárás tökéletes volt, az elhatározás pedig szikla szilárd!


Tízen vágtunk neki a Börzsönynek, és lövésünk sem volt, hogy mire vállalkoztunk.

A túra nem a sétáról szólt, sokkal inkább egy erőltetett menetről, ahol az idő játszotta a főszerepet. Egy jó órás gyaloglás után már kezdtük sejteni, hogy ez itt nem sétagalopp, és vagy visszafordulunk, hogy az éjszakát a saját ágyunkban tölthessük, vagy rábízzuk magunkat a sorsra, lesz, ami lesz! Én az út első részét egészen jól viseltem, hiszen nem ez az első ilyen túrám. 2000-ben megjártam Görögországban a Samaria-szurdokot, 40 fokban. Aki azt kibírja, és végigcsinálja, mindenre képes. Így volt miből erőt merítenem, és kérdés sem volt, hogy én végigcsinálom ez az utat is. Óriási élmény a büdös főváros után egy csodás, és igen változatos erdőben egy túlélő-tréninghez hasonló kihívást teljesíteni.

Egy jó óra gyaloglás után találkoztunk egy katonával, akitől útbaigazítást kértünk. Szerinte mennyi idő alatt érünk a Hideghegyre és Csóványosra, hogy utána Diósjenőre érjünk este 7-re? A válasz csak kicsit lepett meg minket: EL SE INDULJANAK! Ez a csapat sose fog odaérni. Ez nem séta, hanem egy nagyon durva, és nehéz erős gyalogtúra. Mivel a csapat nagy része inkább valóban kirándulni, és iszogatni akart, esélytelen volt, együtt elérjük a célunkat. Így az út harmadánál a csapat 8 tagja feladta. Egy pihenőpontnál úgy döntöttek, hogy inkább visszafordulnak Királyrétre.

Tehát maradtunk ketten, Szilva barátommal, és Szutyi kutyával. A kondimmal elvileg nincs gond, és reméltem, hogy az asztmám sem viccel meg egy fulladásos rohammal a megerőltetéstől. A levegővételre való figyelés önmagában sok energia, de ez az alapja annak, hogy kibírjam a 8 órát.

Irány hármasban az ismeretlen, és végtelen!


Nehéz leírni, hogy az ártatlannak tűnő hegyi utacska mennyire megerőltető. Folyamatosan felfelé mész, sziklák, kövek, és az egyenetlen terep teljesen igénybe veszi, és kikészíti a talpat és a lábak összes izmát, és ízületét. Nem látszik meredeknek a dolog, de nagyon is az! 110 m-ről indul az út, és Csóványos 950 m-en van, 12 km alatt megtenni 840 m szintkülönbséget, az nem semmi, és a csúcs elérése után ezt a szintkülönbséget lefelé 8 km alatt. Így utólag POKOL! Azzal nyugtatod magad, hogy a csúcs után lefelé majd sokkal könnyebb lesz. Sajnos nem, de ez még odébb volt! Mivel a táj folyamatosan változik, nincs olyan érzésed, hogy csak mész és mész a semmibe. Gyönyörű az erdő, csodás színekben pompázik március végén, de ugyanakkor csalóka is. A Nagy-hideg-hegy mellett haladtunk el, és bizony az útnak ez a része igen érdekes, mert egyik pillanatról a másikra megmagyarázhatatlan hideg fuvallatok keletkeznek, kicsit talán természetellenes is. A TAXI pihenőt elérve egy tisztásra érünk, ahol egy kalandpark várja a turistákat. Nagy élmény lehet, de sajnos most erre nem volt időnk.



Rövid pihenő után indultunk is tovább. A leírások szerint a túra innen lesz csak igazán kemény!

Valóban így volt. A táj egyre szebb volt, és egyre nehezebb. Jöttek a kaptatók, és erős emelkedők. Ez már az a pont, ahol visszafordulni nem lehet. Menni kell, és bízni abban, hogy időben kiérünk az erdőből. A nehéz terep mellett az erdei útjelzőkre is nagyon kellett figyelni, mert egyszer nézed el, és vége. Sok kis út találkozik egymással, és a pici ösvényeket nagyon kell figyelni. Csak egyszer tévedtünk el, ami kb 20 percet jelentett, de nem bántuk, mert végre egy kicsit egyenletes úton mehettünk. Néha szerettem volna Szutyi kutya lenni, mert neki meg se kottyantak az emelkedők, és a nagy sziklák.

A túra közben úgy 20 percenként találkoztunk más túrázókkal, és természetes volt a köszönés, és egy nagy elismerő mosoly. Aztán később egyre több gyaloglóval és biciklissel találkoztunk, és meglepő volt a közvetlenségük. Aki ismer engem, tudja, hogy alapvetően közvetlen, és barátságos vagyok, de ez itt furcsa volt, először. Biztonságot adtak az emberek, hogy jó úton haladunk, és egyszer a végére érünk. Ez a közvetlenség és jókedv tanúbizonysága annak, hogy a természet közelebb hozza az embereket, és nyitottabbá, emberibbé tesz minket. Erőt ad, hogy általunk kitűzött célt elérjük. Az út közbeni pihenők arra valók, hogy néhány percre megálljunk, megcsodáljuk a tájat, és induljunk tovább. Az energia, amit felhasználunk az út során kitisztítja belőlünk a feszültségeket, és megtisztítja a tüdőt, a szívet, feltölti a gondolatainkat friss oxigénnel, és minden negatív dolgunkat ott hagyhatjuk az erdői fáinak. Nem véletlen ha azt olvasod valahol, hogy menj ki az erdőbe, és ölelj meg egy fát! A fa feltölt energiával, és elűzi belőled a feszültséget. A fa rezgésével azonosulni néhány percre, felemelő, és megnyugtató.



Sajnos nem vagyok nagyon járatos a környezetvédelmi rendelkezésekben, ám ha jól tudom a hóvirág ma már védett növény. kézzelfogható, bár inkább szemmel látható az eredmény. Gyerekkorom óta rengeteget jártam erdőben, de ilyen hóvirág-szőnyeget még sosem láttam. Amikor az első kis árva virágot megláttam már önmagában élmény volt, mert láthatóan jól érezte magát a napsütésben. Aztán feljebb haladva már egész hóvirág rétek vártak minket.



Egy kemény kaptató után, ahol tényleg majdnem kiugrott már a szívem a helyéről, érdekes helyre bukkanunk. Sajnos még nem a Csóványos csúcsa volt, de nekem ez a hely tetszett a legjobban. A magas fák takarásában egy pici hegytetei tisztásra értünk,ahol egy síremlék is volt. Kb. 650 m magasan lehettünk, ahol olyan csend, és nyugalom áradt e helyből, hogy legszívesebben ott maradtunk volna. Megmagyarázhatatlan érzés volt. Könyvek, és filmek kezdtek eszembe jutni, mint az Óperenciás tengeren túl, vagy Narnia krónikái. Olyan volt ez a hely, mintha egy másik világban lennénk. Mint kiderült valóban egy másik országban voltunk, mert ez a terület már Szlovákiához tartozik. Azt hiszem innen volt a legnehezebb továbbindulni.

Indulás a csúcsra!

Azt nagyjából tudtuk, hogy kb még két óra, és elérjük Csóványos csúcsát, de erőnk már nem túl sok volt. A túra keserves része itt kezdődött. A nehéz terep mellé párosult az izmokban megjelenő fáradtság, fájdalom, és húzódások a megerőltetéstől. Az erdő csendjében nem ildomos sziszegni, és nyüszíteni a fájdalmaktól. Kitartás! Mindig a vége a legnehezebb! Egy elágazásnál választhattunk, hogy 4,2 km 1,5 óra vagy 2,3 km, és 45 perc de az nagyon kemény. Mivel versenyt futottunk az idővel, maradt a nehezebb szakasz. Teljes kaptató az avarban és a sziklákon. Itt már a lelki erőre volt szükség, mert minden izmom fájt. Túléltük, kibírtuk, feljutottunk! Csóványos csúcsán áll egy kilátó torony, amiről jó időben egész Budapestig ( 60 km) el lehet látni. Sajnálom, de ezt a toronyba mászást ki kellett hagynom. Ha felegyek, biztosan nem tudtam volna lejönni. Inkább gyűjtöttem egy kis erőt egy szendvicsből, és csokiból, és lelkiekben felkészültem a 8 km lefelé szakaszra.



Az út lefelé csalóka volt. Azt az arcát mutatta, hogy ok pajtás, megtettél egy ekkora utat, hogy elérd a csúcsomat, akkor most kellemesebb élményben lesz részed. Hát nem! Csak az eleje volt barátságos és némileg pihentető. Ahogy beértünk az erdős részre, kaptunk olyan helyzeteket, hogy már ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Totál meredek ösvény végig! Fékező üzemmódban lehet csak haladni, megcsúszol és viszlát. Felfelé a belső combok, fenék és has izmai dolgoznak. Lefelé a vádli, a sípcsont, a boka, és a térdek vannak kitéve igen nagy terhelésnek. Én kb 8 km körül meghúztam a bal belső combizmomat egy rossz lépésnél, és mire a lefelé út közepéhez értünk, úgy éreztem, hogy eltörik a combom. Ha akkor tudtam volna, hogy még menyire vagyok a céltól, biztosan feladom, és hívok egy légi mentőt.

Szerencse, hogy nem tudtam hol a vége, és csak mentem, mert végig akartam csinálni. Sose adok fel semmit, és ez a túra jó bizonyíték arra is, hogy a kitartásomat még jobban erősítsem. Azt mondják amibe nem halunk bele, az erősít. Hát akkor én most legyőzhetetlen leszek, és végigcsinálom! :) Az A terv szerint 18.59-kor indul a vonat Diósjenőről Vácra, és onnan Budapest. Egy ilyen napot viszont B terv nélkül nem lehet elkezdeni. Az utolsó vonat 20.25-kor indul. Ezt mindenképpen el kell érni. Már a hegy aljában botorkáltunk, amikor meghallottuk a vonat hangját, ám a hangjából nyilvánvaló volt, 20 perc alatt nem érünk oda. Ha visszagondolok, hogy a vonat hangja még 6 km-re volt tőlünk, sírni tudtam volna, így jó, hogy nem tudtam. Az erdőből kiérve, Diósjenő házait meglátva, és aszfaltot érezni a lábam alatt, megváltás volt. És a vonat onnan még 3 km! :) Elcsigázva, hulla fáradtan rogytunk le a váróteremben, ami igen lehangoló volt, de meleg. A kb 40 perces várakozás, és ülés a padon pont arra volt jó, hogy beálltak, és megmerevedtek az izmaim. A tudat, hogy az ágyamban alszom és sikeresen megcsináltam ezt a túrát nagyon jó volt, de éreztem, hogy az izmaim eddig bírták, és lassan felmondják a szolgálatot. Két 45 perces vonatozás volt még hátra, és a Nyugatiból valahogy haza is kell menni. Éltemben nem éreztem ilyen erős fájdalmat combhajlatomban, és a jobb térdem szinte nem tartotta a testemet. A vonaton való ülés pedig csak rontott a helyzeten, és minden le és felszállás és a menés kész kín volt. Nehéz ilyenkor mosolyogni. 22.15-kor végre beértünk a Nyugatiba. A metróig még elbicegtem, de azt a pár lépést hazáig már képtelen lettem volna megtenni. Elkaptam az első Taxit, és megkértem, hogy vigyen haza. Kb 1,5 km lett volna az út Taxival, de ezen a kis szakaszon is eltévedt a sofőr. Kikapcsolta az órát, hogy elnézést! Mi lett volna ezzel a kedves Taxissal a Börzsönyben? :)



Két nappal a túra után a szüleim szerint hülye vagyok, szerintem meg hős! Nem haltam bele, élek. Az tény, hogy lábra alig bízok állni mert a vádlijaim merevek, és nagyon fájnak. A bal combom mintha nem is az enyémek lenne, és a jobb térdem nem tart. Viszont van egy tégely izomlazítóm, óriási sikerélményem, és időm, hogy kipihenjem magam. :)

Kovács Anett Nóra